BÁCS-BODROG VÁRMEGYE
Bács-Bodrog vármegye a török Magyarországról való kiűzése után alakult. Az 1699-es karlócai béke visszacsatolta az ország területéhez Bodrog és Bács vármegyéket, amelyeket 1730-ban egyesítettek. 1751-ben csatolták hozzá a Tiszai-korona kerületet. A jogi és közigazgatási problémák leküzdése után a vármegye hatáskörét csupán 1802-ben véglegesítették. Végleges területét 1873-ban nyerte el, amikor a szerb többségű és egykor katonai feladatokat ellátó ún. Csajkás (más néven: Sajkás) kerületet is hozzácsatolták. A részben elnéptelenedett régió a 18–19. század fordulóján új virágzásnak indult. Az igen jó mezőgazdasági adottságoknak köszönhetően a gazdaság és az ipar is rohamos ütemben fejlődött. A 19. század elején megépült a mezőgazdasági és kereskedelmi szempontból fontos Ferenc-csatorna. Magyarország többi területe felé a 19. század közepétől a vármegyéből igen jó infrastruktúrát építettek ki. Ez jó alkalmat kínált a kereskedéssel foglalkozó zsidóknak, hogy olyan területekre telepedjenek le, ahol a kereskedelem vagy a görög, örmény és/vagy szerb kereskedők kezében volt, vagy pedig a kor követelményeinek megfelelően még ki sem alakult.
A vármegye területére a zsidók több hullámban érkeztek és telepedtek le. A legrégebbi diaszpórák már a 18. század elején igen aktív közösségi és vallási életet éltek. Újvidék rendelkezett a legrégebbi hitközséggel, amely a városon belül már a 18. század elejétől autonómiát élvezett. A későbbi vármegye területén ebben a korszakban itt és Baján élt a legtöbb izraelita. A 18. század közepétől ebbe a török által pusztított régióba nagyszámú betelepülő érkezett. Főként szerbek, németek, bunyevácok, sokácok, szlovákok és magyarok. Ezekkel a betelepülőkkel egy időben jöttek ide a kereskedelemmel foglalkozó zsidók is. Legnagyobb gazdasági ellenfeleiket, a görög kereskedőket, a 19. század végére sikerült teljesen kiszorítaniuk. A zsidók gazdasági okokból gyakran költöztek el kedvezőbb adottságú területre. Ezért demográfiai szempontból a 20. századig jellemző volt rájuk, hogy többször váltották lakhelyüket.
A vármegye újjászervezése utáni első összeírások 1712-ben és 1736-ban már megemlítik a zsidókat, de csak három helységben, Újvidéken, Baján és Szivácon, ahol ún. izraelita adó, vagyis „taxa judeorum” fizetése alá estek. A többi településre hivatalosan csak az 1700-as évek közepe után települhettek be. 1779-ben már 105 izraelita család lakott a vármegye több mint 61 településén. Kezdetben hitközségi szempontból a két rabbinátus alá tartoztak, amelyek székhelyei Hajóson és Újvidéken voltak.
A zsidóság lélekszáma az 1840. évi 29. tc. után rohamosan emelkedni kezdett. Jellemző a letelepedési hullámra, hogy az újonnan érkezett zsidók általában magyar többségű településekre költöztek be. Az 1848/49-es szabadságharc idején egyértelműen a magyar ügy mellett tették le voksukat. Többen honvédként, önkéntesként vagy nemzetőrként áldozták életüket az osztrák hatalommal szemben folytatott harcokban, így a Habsburg abszolutista hatalom megtorlása őket is elérte. A dualizmusban azonban az egész országra jellemző gazdasági fellendülés vállalkozásaikra igen jó hatással volt. Az áru-, de leginkább a gabonakereskedelem az ő kezükben összpontosult. A nagyobb városokban, Baján, Szabadkán, Újvidéken és Zomborban döntő gazdasági befolyásra tettek szert, a kisebb települések és közösségek kereskedelmi életében pedig az egyetlen biztos pontot sok helyen csupán ők jelentették.
Ezzel párhuzamosan a hitközösségi életük is fellendült. A dualizmus idején több iskolájuk, imaházuk, zsinagógájuk és vallási vagy rituális épületük létesült. Az 1890-es évekre 19 anyakönyvvezető hivataluk jött létre. A Duna –Tisza köze más részeihez hasonlóan 1868-tól a neológia itt is teret hódított. Ez az irányzat főként a városokban szerzett döntő befolyást, s 1944-ig a vármegyére egyértelműen jellemzővé vált. Az 1944-es Központi Zsidó Tanács részére készített összeírás szerint a vármegyében 9 ortodox, 17 kongresszusi és 3 status quo ante hitközség létezett.
A vármegye 1920-tól egy vékony határsáv kivételével teljes egészében a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság részévé vált. A magyar területen maradt néhány település Baja székhellyel megtartotta a Bács-Bodrog vármegye nevet, míg az egykori közigazgatási egység nagyobbik fele a délszláv királyság Vajdaság tartományának része lett, Újvidék központtal. Mintegy 8000 bácskai zsidó került ki a magyar fennhatóság alól, míg hozzávetőleg 1200 bácskai izraelita maradt a trianoni határokon belül. A vajdasági zsidóság a két világháború alatt két csoportra szakadt. Az egyik konzekvens kívánt maradni II. Sándor jugoszláv király országához, és ezzel kulturális értelemben is el kívánt szakadni a magyarságtól. Ez általában Újvidékre és környékére, valamint a fiatal zsidóságra volt jellemző. Nekik volt köszönhető a Vajdaságra ekkor jellemző igen aktív cionista mozgalom kiépítése és felvirágoztatása. A másik csoport ragaszkodott 1918 előtti hagyományaihoz és a magyarsághoz való szoros kapcsolataihoz.
A jugoszláv izraeliták felett 1921-től a belgrádi székhelyű Savez Jevrejsekih Veroiszpovednik (Zsidó Hitközségek Szövetsége) állt, az országos főrabbi (vrhovni rabin) vezetésével. Az izraelita egyház vezetése mindvégig szoros kapcsolatban állt az államhatalommal, amely erős befolyást gyakorolt rá. Célja ezzel az volt, hogy az egykori magyarországi izraelitákat a szerbséghez közelítse a magyarokkal szemben. Ám a kezdeti kiváltságok és jólét a többség számára hamar véget ért. Az izraelita elemi iskolákat államosították, több hitközség pénzügyi gondokkal küszködött. A jugoszláv állam válsága és a második világháború a kormányt a tengelyhatalmak felé közelítette. Többek között ennek tulajdonítható, hogy 1939-ben az izraelita vallásúakat kizárták a katonaság soraiból, és csak polgári szolgálatot teljesíthettek. 1940. október 5-én újabb zsidóellenes rendelkezések léptek életbe. Az egyik megtiltotta a zsidók számára az élelmiszerek nagykereskedelmi forgalmazását. A másik, Korosec közoktatási miniszter javaslatára zárt számmal (numerus clausus) korlátozta a zsidó fiatalok felvételét a középiskolákba és az egyetemekre. Ám a németbarát kormányt a baloldali erők megbuktatták, és Jugoszlávia szembekerült a tengellyel. A zsidókat korlátozó törvényeket hatályon kívül helyezték, s ennek köszönhetően sok izraelita önkéntesen fegyvert ragadt a megszálló erőkkel szemben.
Az összeomlott délszláv államot 1941. április elején a tengelyhatalmak több részre osztották. Az egykori Bács-Bodrog vármegye területe visszakerült Magyarországhoz. A bevonuló magyar haderő a nem magyar és/vagy nem keresztény lakossággal nem bánt kesztyűs kézzel. A területet ettől kezdve rengeteg atrocitás, kivégzés és razzia jellemezte. 1941 áprilisában katonai közigazgatást vezettek be, és elrendelték a rögtönítélő bíráskodás intézményének létrejöttét. 1941-től kezdve a szerbekkel, a kommunistákkal, a cionistákkal és a különféle baloldali szervezetekkel együttműködő és szimpatizáló zsidókat a magyar hatóságok üldözték. Ezeknek a megkülönböztető rendelkezéseknek a végrehajtására az 1941-es év folyamán minden településen a helyi „megbízható” lakosságból 5-10 fős igazoltató bizottságok álltak fel, akik az igazoltatás alá eső emberek sorsáról dönthettek. Az 1918. október 31-e után idetelepült nemzetiségeket – különös tekintettel a szerbekre és a zsidókra – internálták, és/vagy a németek által irányított szerbiai vagy bánsági területekre vitték. Többeket a vármegye területén kialakított kényszermunkatáborokba hurcoltak. Egyes számítások szerint a rendszerellenes elemek elkülönítése céljából 12-13 ilyen jellegű „lágert” hoztak létre. Így többek között Apatinban, Begecsen, Hódságon, Magyarkanizsán, Óbecsén, Óverbászon, Palánkán, Szabadkán, Titelen, Topolyán, Újvidéken, Zomboron.
Az 1941-es magyarországi népszámlálás alapján Bács-Bodrog vármegye 14 járásában az izraelita vallású népesség lélekszáma a következő volt (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):
Apatini járás (134; 46 664),
Bácsalmási járás (272; 42 416),
Bajai járás (224; 45 007),
Hódsági járás (56; 50 916),
Jánoshalmi járás (467; 31 852),
Kulai járás (476; 55 531),
Óbecsei járás (651; 56 825),
Palánkai járás (264; 43 157),
Titeli járás (41; 29 817),
Topolyai járás (455; 60 710),
Újvidéki járás (156; 57 550),
Zentai járás (440; 33 272),
Zombori járás (304; 59 616) és
Zsablyai járás (105; 31 079).
Ugyanakkor a megyei városokban az izraeliták lélekszáma a következő volt:
Magyarkanizsa (222; 19 330),
Zenta (1432; 32 147).
A törvényhatósági jogú városok területén 1941-ben élő izraeliták száma pedig a következőképpen alakult:
Baja (1378; 32 369),
Szabadka (3549; 102 736),
Újvidék (3621; 61 731),
Zombor (1011; 32 111).
A vármegyére azonnal kiterjesztették a zsidótörvényeket, s ennek nyomán rengetegen nagyon nehéz pénzügyi helyzetbe kerültek. Ezért már ekkor sokan csalódtak a magyar államban, amelyhez még az 1941 előtti időkből hűségesen ragaszkodtak, és amelyhez mint anyaországhoz, várták, hogy visszakerüljenek.
A szerb lakosság is egyre nagyobb ellenállást tanúsított, s ezt a katonai parancsnokok felnagyobbították, mintha ezáltal az országot komoly veszély fenyegetné. Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök a növekvő partizánveszélyre hivatkozva a válsággóc felszámolásával a szegedi V. sz. hadtest parancsnokát, Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot bízta meg.
1942. január elején Zsablyán és környékén szerb partizánok fegyveres összecsapásba keveredtek a magyar honvédség és a csendőrség embereivel. Emiatt a vezérkar razziát rendelt el a déli határszakaszon. Ennek végrehajtásával Feketehalmy-Czeydner altábornagy a zombori 15. dandár parancsnokát, Grassy József vezérkari ezredest bízta meg. A tisztogató akciók a Sajkásvidéken kezdődtek, ahova Deák László ezredes 2. lovasdandár páncélozott gépkocsi századát rendelték ki. Az itteni zavaros helyzetről a helyi katonai és csendőrségi parancsnokok és beosztottjaik a felső vezetéshez túlzó jelentéseket írtak. Ezekre hivatkozva a belügyi és honvédelmi szervek – Bartha Károly honvédelmi miniszter, Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter egyetértésével – a vármegye déli és délkeleti részén razziát rendeltek el. Feketehalmy-Czeydnernek azt a parancsot adták, hogy az Óbecse–Szenttamás–Ókér–Petrőc–Bácstóváros által határolt területen, de különösképpen Újvidéken, csendőrségi és katonai erőkkel tisztogató akciót hajtson végre. A feladat az volt, hogy minden gyanús és magát igazolni nem képes egyént vonjanak felelősségre. Ez az eljárás tulajdonképpen a kivégzéssel volt egyenlő. A legkegyetlenebb és a legtöbb áldozatot követelő tömeggyilkosságok 1942. január 21-e és 23-a között Újvidéken történtek. A legvéresebb gyilkosságokat Zöldi Márton fiatal csendőr hadnagy vezetésével hajtották végre. A délvidéki razziát végül Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök 1942. január 30-án állította le. A több településen bevezetett és egész januárban zajló razzia áldozatainak száma meghaladta a 3000 főt. Többségében szerbek és zsidók estek áldozatául, de voltak köztük oroszok, szlovákok, rutének, horvátok, sőt még németek és magyarok is. Nagy részük ártatlan volt, és az áldozat sok esetben azt sem tudta, mivel gyanúsítják. Az ország nyilvánossága a bűncselekményről hamar tudomást szerzett, és elítélte azt. A parlamentben és a kormánynál Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazda, Peyer Károly szociáldemokrata, Rassay Károly és Rupert Rezső polgári párti és Popovic. L. Milán, a magyarországi szerbséget képviselő országgyűlési képviselő, valamint gróf Zichy Gyula kalocsai érsek és felsőházi tag követelte az ügy kivizsgálását. Horthy Miklós kormányzó elrendelte a razziában részt vevő katonai és csendőrségi vezetők felelősségre vonását. 1943 decemberében Feketehalmy-Czeydnert, Grassyt, Deákot és Zöldit halálra, húsz további tisztet pedig 5–15 évig terjedő letöltendő börtönbüntetésre ítéltek. A főbűnösök azonban az ítélet végrehajtás elől 1944. január közepén a Német Birodalomba szöktek, és csak Magyarország német megszállása után tértek haza. Valódi felelősségre vonásuk 1945 után történt meg. Mégis ez a bírósági tárgyalás és ítélet példa nélküli a második világháborús Európában, ahol Magyarországon kívül ilyen jellegű ügyben senkit nem vontak felelősségre.
Az 1942 januárjában lefolytatott razzia miatt az itteni zsidóság rettegésben és félelemben élte hétköznapjait. A „hideg napok” elmúltával ugyanazokkal a problémákkal küszködtek, mint más vármegyékben élő sorstársaik. Az V. csendőrkerülethez tartozó Bács-Bodrog vármegye a német megszállást követően az ún. IV. kiürítési zónába került. A kárpátaljai területeket kivéve az itteni zsidók sokkal hamarabb jutottak gettóba és gyűjtőtáborba, mint az ország többi vármegyéjében élő hitsorsosaik. A gyors és korai intézkedésre többek között az állandó partizánveszély miatt volt szükség. A IV. zóna zsidótlanítása ügyében a szegedi, a pécsi és a szombathelyi csendőrkerületek parancsnokai, a nyomozó alosztályok parancsnokai és az illetékes rendőrségi vezetők 1944. április 19-én Budapesten, a belügyminisztériumban gyűltek össze. A tanácskozáson Baky László belügyi államtitkár elnökölt. A megbeszélésen a 6163/1944. B.M. VII. res. sz. rendelet végrehajtásának több részletét is megtárgyalták. A döntés ekképpen hangzott: „…Bácskának a Ferenc-csatornáig terjedő alsó területére és a Tisza mentére szorítkozik, egészen fel Martonosig. Ebbe a területbe beleesnek Újvidék, Zombor, Zenta és Magyarkanizsa városok. Szükség esetén a Ferenc-csatorna feletti veszélyeztetett községek is belevonhatók a kiürítésbe. A kitelepített zsidókat egyenlőre Szabadkán, Baján és Szegeden kell elhelyezni. (…) Ezen a három helyen a kitelepített zsidók elhelyezéséről ideiglenesen gondoskodni kell üres raktárak, elhagyott gyártelepek, téglagyárak, zsidó épületek, imaházak stb. igénybevételével. Ezen felül ki kell alakítani ezekben a városokban a gettókat. (…) A kiürítést az egész területen április 26-án reggel 5 órakor kell megkezdeni, és folytatólagosan 45 nap alatt befejezni.”
A rendelethozók számításait áthúzta, hogy Szabadkán a gyűjtőtáborba a szükségesnél jóval kevesebb személyt tudtak bezsúfolni, így az észak-bácskai zsidók egy részét itt csak ideiglenesen helyezték el. Az eredeti tervet megváltoztatva Bácsalmás községet a negyedik gyűjtőtábor színhelyévé tették. Az eredetileg internálótáborként működő Topolyát a megszálló SS-erők deportáló központtá alakították, így innen is sokakat küldtek megsemmisítő táborokba. A csendőrség a délvidéki zónában Zalasdy Ferenc csendőr alezredes vezetése alatt állott.
Annak érdekében, hogy közigazgatási szempontból is minden rendben történjen, 1944 áprilisában Deák Leót, Újvidék, Zombor és Bács-Bodrog vármegye főispánját leváltották. Helyette a megye irányítását a kormány szempontjából megbízható személy, Piukovich József vette át. Újvidék főispáni posztját az 1942-es razzia idején is ezt a tisztet viselő apatini Fernbach Péter kapta meg. Zomborban Deák helyett először Piukovich, majd májustól Falcione Árpád lett a főispán. Reök Andor bajai és szabadkai főispánt két kormányhű személy, Baján Endrey Béla, Szabadkán Vojnits Gyula váltotta fel. Fentieken kívül ebben az időszakban több jegyzőt és városi tisztviselőt is áthelyeztek és/vagy leváltottak.
1944 áprilisában a főszolgabírók utasítására a községek jegyzői összeírták a helyi zsidóság létszámát. Ezt a feladatot a nagyobb településeken és a városokban a hónap folyamán létrehozott zsidó tanácsok végezték el, s a névjegyzékeket a közigazgatási hatóságoknak továbbították. Április folyamán az adott helységek zsidóvá minősített lakosságának ingó és ingatlan vagyonáról is kimutatást készítettek. A még zsidó kézben lévő üzleteket, vállalkozásokat, cégeket zár alá vették. A zsidóság összegyűjtése, gettósítása és kitelepítése a vármegye déli területein április 26-án reggel 5 órakor indult, a középső és az északi régióban azonban csak május elején kezdődött. Az összegyűjtött zsidóságot a kijelölt gyűjtőtáborokba területi alapon próbálták koncentrálni. A Tisza menti települések izraelitáit Szegedre, a Duna mentieket és a Ferenc-csatorna alatt fekvő helységekét Zomborba, majd Bajára, a vármegye központi részén található települések lakóit Szabadkára, az egykori trianoni területekén élőket pedig Bácsalmásra hurcolták.
A zsidóság összegyűjtésében, kitelepítésében és koncentrálásában hivatalosan és nem hivatalosan a csendőrség mellett az SS magyarországi erői és a Volksbund egyes helyi szervezetei vettek részt.
A zsidóság vagyonának a községek részére történő megszerzése kiemelt fontosságú volt. A hatóságok a községek és a városok jegyzőit többször is pontos jelentések készítésére szólították fel. 1944. június közepén kezdetét vette az elszállított zsidóság ingóságainak és ingatlanainak kiutalása az igénylők számára. Általában csak szegény sorsú vagy politikai, háborús és társadalmi érdemekkel rendelkezők kaphattak ezekből a juttatásokból. Az épületingatlanokból elsősorban a közigazgatási, a közoktatási, az egészségügyi, a politikai, az ifjúsági, a társadalmi, valamint a fegyveres testületek és szervezetek részesültek.
Végeredményben Bács-Bodrog vármegye területéről hozzávetőlegesen tízezer zsidót szállítottak el koncentrációs vagy munkatáborokba. A jugoszláv zsidó szervezetek hivatalos statisztikái szerint „Bácskában” 1940-ben 14 700 zsidó élt, 1947-ben viszont ezen a területen már csupán 2800 zsidó személyt tudtak összeszámlálni. A pontos adatot nehéz megállapítani, mivel a gyűjtőtáborok, illetve az internálótáborok felállításának és az azok között lefolytatott átszállításoknak a körülményei és az adatai nem egyértelműek. Ezenkívül figyelembe kell venni, hogy a délvidéki területekről igen sok politikai fogoly és délszláv személy került közös internálótáborba zsidókkal például Barcson, Sárváron, Topolyán. Így ezek kapcsán pontos számokra támaszkodni nem lehet. Mindent összegezve: az 1941-es magyar bevonulás alkalmával 100-200 főre tehető azoknak a zsidóknak a száma, akik elmenekültek, vagy akiket származási, politikai okokból megöltek. Az 1942-es razziában mintegy 800 zsidót gyilkoltak meg. A tízezer deportált közül körülbelül 8500 embert pusztítottak el halál- és munkatáborokban. Rajtuk kívül 3000-3500 főre tehető a munkaszolgálatban és kényszermunkatáborokban meghalt személyek száma. Tehát a vészkorszak idején Bács-Bodrog vármegyében – az 1941-ben a zsidótörvények alapján 16 624 zsidónak nyilvánított személy közül – összesen mintegy 12 500-13 000 embert semmisítettek meg.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp 109-152, Végső István