Somogy vármegye

A Somogy vármegyei zsidóság történetét az 1700-as évek elejéig homály borítja. A 18. század első felében készült különböző összeírásokban csak néha-néha tűnik fel zsidó lakos. Az 1746-os összeírás szerint a vármegye 38 községében 60, 1754-ben a vármegye 58 településén 82 zsidó háztartásban 398 zsidó élt. Az 1778-as zsidóösszeírásban 310 családfő szerepelt. Az 1780-as évek végéig Tab volt a legnépesebb településük, bár Toponár a vallási, míg Marcali az igazgatási, szervezeti központjuk volt. Az 1781-es összeírás a vármegye 171 településén 290 zsidó háztartást jegyzett fel, míg 1799-ben már 476-ot. A 18. század utolsó harmadában megfigyelhető a helyi közösségek kialakulása. A 18. század végéig a zsidóság többsége – 80-90 százaléka – falun, illetve pusztán élt. A zsidók földet nem birtokolhattak és nem művelhettek. Céhekbe sem vették fel őket, így tehát legálisan ipart sem űzhettek, ezért kereskedelemmel, pálinkafőzéssel és hamuzsírégetéssel foglalkoztak.

A 19. században – az ország fejlődésével párhuzamosan – Somogy is fejlődésnek indult. Ez a tendencia egyrészt a lakosság számának, másrészt az ipari és kereskedelemi volumen növekedésével mérhető, amelybe a zsidóság is bekapcsolódott, sőt vezető szerepet játszott benne. 1812-ből származó leírás szerint Somogy vármegyében 2298 zsidó élt. Az 1815ös összeírás a vármegyében 2639, az 1831–1832es felmérés 2342 zsidót talált.

Az 1844-es összeírás 5580 zsidót említ, míg 1869-ben a vármegye 289 555 lakosából 11 504 volt izraelita. A zsidóság lélekszámának ilyen mértékű növekedése nemcsak a zsidó családokra jellemző nagy gyermekáldásnak, hanem a külföldről érkező bevándorlóknak is köszönhető volt.

A vármegye zsidósága egy emberként sorakozott föl az 1848-as magyar forradalom mellé. Ennek ellenére – Pozsonyhoz hasonlóan – Kaposváron is kizárták őket a nemzetőrség soraiból. A zsidók az őket ért atrocitások dacára végig kitartottak a szabadságharc ügye mellett. Az 1868-as megosztottságot eredményező országos izraelita kongresszus hatása a vármegyében is megfigyelhető: a kaposvári hitközség a neológ (kongresszusi), a tabi az ortodox, míg a lengyeltóti a status quo ante szervezetet választotta.

A tiszaeszlári per, illetve az utána országszerte kialakult antiszemita hisztéria Somogyra is kiterjedt. A vármegyében már 1883 júniusában elrendelték a statárium kihirdetését, amit a közbiztonsági állapotokkal indokoltak. Súlyos atrocitások történtek Barcson, Babócsán, Berzencén, Csurgón Kaposvárott, Marcaliban, Nemesviden, Nagyatádon, Nagybajomban, Szigetváron és Vízváron. A járási székhelyek közül ez alól csak Igal, Lengyeltóti és Tab képezett kivételt.

Az 1914-ben kitört első világháborúban a harcokból a vármegye zsidósága is kivette a részét. Sok  zsidó keresztény honfitársaihoz hasonlóan önként jelentkezett a hadseregbe. Legtöbben a 44. k. u. k. vagy a 105. k. u. k. gyalogezredben harcoltak. Sokan töltöttek be kisebb-nagyobb parancsnoki pozíciókat: 1915-től 1918 novemberéig a zsidó származású (korábban kitért) Krupieci Bauer Gyula volt a 44. ezred parancsnoka. A kaposvári hitközségnek 65, a marcalinak 15, a nagyatádinak 59, a tabinak 16, a lengyeltótinak 21, a csurgóinak 13, a szigetvárinak pedig 15 hősi halottja volt.

A forradalmakat követő fehérterror egyik jellemzője a kemény antiszemitizmus volt, amelynek Csurgón 7, Marcaliban 6, Tabon pedig 3 zsidó esett áldozatául. Az atrocitások elkövetői Somogyban is büntetlenek maradtak. Ezek az események, illetve az első Teleki kormány által bevezetett 1920/XXV. törvénycikk (numerus clausus) a zsidók jelentős részének az asszimiláció adta lehetőségekbe vetett hitet megingatták. A törvény végrehajtásában egyébként az egyetemek között nagy különbségek fedezhetők fel. A továbbtanuló somogyi zsidó diákok többsége a pécsi Erzsébet Királyné Egyetemen folytatta felsőfokú tanulmányait, amely a legliberálisabb volt a törvény végrehajtásában.

Az 1930as népszámlálás szerint Somogy 385 635 lakosából 7571 volt zsidó, (1,96 százalék), 1941-ben pedig a vármegye 391 289 lakosából 5852 volt izraelita vallású (1,5 százalék). A változás okát – többek között – a zsidótörvényekben kell keresni, amelyek százalékos foglalkoztatási arányokat határoztak meg. Somogyban a vármegye lélekszámából következően a különböző kamarák eleve kis létszámúak voltak, tehát a zsidókkal betölthető hely abszolút számban kevés volt. Emiatt valószínűleg sokan hagyták el Somogy vármegyét, hogy máshol próbáljanak szerencsét. Nem elhanyagolható azok száma sem, akik 1938 után kitértek.

A legtöbb somogyi településen éltek zsidók. Falvakban általában kis számban, gyakran csak egykét család, kivéve a járásszékhelyeket, illetve a Kaposvár környéki településeket. Faluhelyen kocsmát, vegyesboltot, szatócsüzletet működtettek. A járásszékhelyeken és Kaposvárott más volt a kép. A zsidók szinte minden foglalkozási ágban és a társadalmi ranglétra szinte minden szintjén megtalálhatók. Ám Somogy vármegyében sem találunk zsidó származású vezetőt a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a Magyar Királyi Postánál vagy a Magyar Államvasútnál. Emellett sem a helyi lapok újságírói, sem a tanárok között nem találunk zsidót – kivéve az izraelita elemi iskola tanárait. 1944 nyarán a somogyi zsurnaliszták büszkén hangoztatták, hogy Kaposvárott két évtizede nincs zsidó újságíró egyik helyi lapnál sem.

Az úgynevezett szabadfoglalkozású pályákon azonban szép számmal találunk zsidókat: sokan éltek kereskedelemből. Többségük kiskereskedő volt, aki igyekezett megélni a munkájából. Míg a kereskedők között a zsidók igen magas arányban voltak jelen (1920-ban 53,8 százalék; 1930-ban 40,7 százalék), az önálló iparosok körében ez az arány nem volt ennyire magas (1920-ban 6 százalék; 1930-ban 5 százalék). Az 1930-as években sok zsidó foglalt el tisztséget különböző pénzintézetek élén, illetve vezetőségében. Ezekből a pozíciókból azonban 1944-re már eltávolították őket.

Számos zsidó, illetve zsidó származású személy vett részt a helyi baloldali – szociáldemokrata, szakszervezeti, illegális kommunista – mozgalmakban is. Sokuk számára azért is voltak rokonszenvesek ezek a szervezetek, mert sem a vallást, sem a származást nem firtatták.

Az egyes zsidótörvények somogyi hatásáról nem lehet pontos képet alkotni. A két helyi napilap – a Somogyi Újság és az Új Somogy – a törvényeket meg sem említette. Ez az egyes települések képviselőtestületi ülésein sem lehetett téma, hiszen az ülésekről készített és fennmaradt jegyzőkönyvek nem foglalkoztak vele.

A második világháború kitörése, illetve az 1939. évi II. törvénycikk – a munkaszolgálatos rendszer bevezetése – a magyarországi zsidóság helyzetét tovább nehezítette. A katonai beosztás szerint Somogy vármegye a pécsi székhelyű IV.                honvédhadtesthez tartozott. A munkaszolgálatosok „kiképzése” Mohácson folyt, a Folyam laktanyában. A kiképzés lényege az állomány testi-lelki gyötrése, nem pedig valamilyen katonai ismeret elsajátítása volt. A somogyi munkaszolgálatosok a keleti frontra 1942-ben, a 2. magyar hadsereg kötelékében kerültek ki. A kivezényelt több mint 630 munkaszolgálatosból 1943 tavaszán talán tucatnyian tértek haza. A somogyi zsidó, illetve zsidó származású férfiak – a voronyezsi összeomlás után is – a mohácsi Folyam laktanyában kapták meg „kiképzésüket”. Annak mikéntje, értelme, illetve a kiképzők stílusa a korábbi évekhez képest nem sokat változott. A somogyi munkaszolgálatosok legközelebb 1944-ben, a Kárpátokban szolgáltak. Ott lövészárkokat, tankcsapdákat kellett ásniuk, homokzsákokat tölteniük. Somogyból 1944-ben a nyári gettósítások után is több száz zsidó férfit vittek el munkaszolgálatra, akik számára ez olykor – minden vele járó bajjal – a menekülést jelentette.

A német megszállás után a Hajnácskőy László csendőr ezredes által vezetett IV. pécsi csendőrkerület – amelyhez Somogy vármegye is tartozott – alkotta a III. szombathelyi kerülettel együtt az V. deportálási zónát. Somogy vármegyében a csendőrség parancsnoka vitéz Újlaky László csendőr alezredes volt. Fontos szerepet játszott a zsidók összegyűjtésében a Pilisy Tamás rendőrtanácsos által irányított rendőrség is.

A Somogy vármegyei közigazgatásban 1944. május folyamán változás történt. Akkor váltotta Széchényi Endrét a főispáni székben Szathmáry Lajos. Stephaich Pál alispán és Kaposváry (Vétek) György kaposvári polgármester egészen a nyilas puccsig töltötte be hivatalát, akárcsak az új főispán.

A Somogyot, illetve Kaposvárt megszálló német csapatok sehol nem ütköztek ellenállásba. A vármegye területén illetékes Ortskommandatur I.770 Kaposvár mindennemű magyar ellenőrzés és előzetes egyeztetés nélkül teljesítette a német csapatok és tisztek nem szerény kívánságait. Az 1. német hegyi hadosztályt lovaikkal együtt polgári lakásokba szállásolták be, így védve ki a bombázásokat. A kaposvári városparancsnokságon szolgáló Karl Schankel és Karl Wussov főhadnagyok által rabolt fejenkénti 3-4 kilogrammnyi arany még a német vezetésnek is szemet szúrt.

A Gestapo is hamar berendezkedett. Az Einsatzkommando 7. Ausenstelle Kaposvár (Deutschen Sicherheitspolizei) munkájában a magyarországi születésű Ruzicska nevű gestapós tisztnek kulcsszerep jutott. A népbírósági perek vallomásai alapján sokan elfelejtették a kaposvári Gestapoparancsnokság tisztjének a nevét. Csupán annyira emlékeztek, hogy „egy magas, szőke SS törzsőrmester képviselte a Gestapót”. Ruzicska a megszállás előtt, mint légifigyelő tiszt tevékenykedett Kaposváron, így a helyi viszonyokat pontosan ismerte. 1944. október 15-én szintén Ruzicska segítette a nyilaspuccs zavartalan lebonyolódását Kaposváron.

A zsidóság gazdasági üldözésének egyik első lépéseként boltjaikat és műhelyeiket zár alá vették. Bezárásuk után szinte azonnal kérvényezők sora jelent meg, akik különböző indokolással kérték egy-egy bolt vagy műhely számukra való kiutalását. A leggyakoribb eset az volt, hogy a kérvényező már évek óta abban a boltban, műhelyben dolgozott. A kérvényeket gyakran megerősítették őskeresztény származást vagy frontszolgálatot igazoló iratokkal is. A zsidók gettóba hurcolása után a hatóságok hivatalosan is meghirdették: igényelni lehet zsidó vagyont. Kaposváron csak az ősz folyamán, míg a vármegye többi részén már júliusban elkezdődtek a kiutalások.

1944. április elején valamennyi zsidó orvost       alispáni rendeletre – a közszolgálatból el kellett bocsátani. Ez a helyi orvosi ellátásban katasztrofális következményekkel járt; egyszerűen nem volt, aki gyógyítson. Az alispán május közepén kérte a kaposvári városi tisztiorvostól a zsidó orvosok létszámának megadását, a város rendőri vezetése pedig a zsidó orvosi rendelőkről kért kimutatást. A polgármester szerint a város 57 orvosából 25 volt zsidó, akik közül akkor öten munkaszolgálatosok voltak. Végül a korábban kirúgott orvosokat a volt munkahelyükre be kellett hívni munkaszolgálatra.

Somogy helyzetét jellemzi, hogy 1944 tavaszán és nyarán egyetlen fül-orr-gégésze volt a vármegyének – a köztiszteletben álló kaposvári polgár –, dr. Magyar Jenő. Ő viszont zsidó volt, és a vármegyei tisztiorvos hívta fel az alispán figyelmét: ha a 2250/1944. számú M.E. rendeletet érvényesíti, akkor a vármegyében egyetlen fül-orr-gégész sem lesz.

A csendőrséghez 1944 tavaszán és nyarán zsidó ingó vagyon rejtegetése miatt sok névtelen feljelentés érkezett. Ezekben nemcsak zsidók szerepeltek, hanem gyakran keresztények is mint rejtegetők. A somogyi csendőrség a vármegyében áprilisban hivatalból több razziát is tartott. Az árurejtegetési ügyek általában megmaradtak járási szinten. Mivel a Lengyeltóti járás kivételével az összes járás, illetve Kaposvár iratanyaga a háború végén gyakorlatilag megsemmisült, nem lehet megmondani, hogy a vármegyében pontosan hány ilyen ügy volt. A lakosság emberséges, segíteni akaró részének többsége nem merte vállalni, hogy az üldözöttek értékeit elrejtse. Ennek ellenére voltak, akik a bajba jutott zsidókon segítettek.

A zsidóellenes kormányrendeletek egyike megvonta a zsidóktól saját tulajdonú gépjármű használatát is, de be kellett jelenteni a motorbicikliket és a kerékpárokat is. A tavasz folyamán a zsidóktól ezeket az értéktárgyakat is elvették.

Az ezekre beadott igénylők között újfent sok csendőrt találunk. A második legnagyobb igénylő csoport a postásoké volt. A zsidó orvosoktól a különböző orvosi eszközöket is lefoglalták, és zár alá vették. A lefoglalásban és a leltárkészítésben keresztény orvosok is segédkeztek.

Jelenleg 66 pénzintézetről, illetve ezek jogelődeiről tudjuk, hogy ott tárolt zsidó értékeket adott át a Zsidók Anyagi és Vagyonjogi Ügyeinek Megoldására Kinevezett Kormánybiztos Hivatalának. Ezek között találjuk a Dunántúli Bank és Takarékpénztár Rt. kaposvári fiókját, a Kaposvári Bank Rt.t, a Csurgói Takarékpénztár Rt.t, a Tabvidéki Takarékpénztár Rt.t, a Barcs-Drávavidéki Takarékpénztárt, a Marcali Takarékpénztárt, a Kaposvári Takarékpénztár Rt.t és a Kaposvári Kereskedők és Iparosok Takarékpénztárát. Ez gyakorlatilag a Somogy vármegyében működött összes pénzintézet.

A zsidóság gazdasági kifosztásához tartozott, hogy ingó értékeik után ingatlanjaikat is elvették tőlük. Somogy vármegyében zsidó lakásokat már a gettósítás előtt is lefoglaltak. Akkor még csak a német csapatok, illetve parancsnokaik költöztek be egy-egy jól berendezett lakásba. A gettósítás után az elhagyottnak minősített zsidó lakások közül ismét a megszálló német szervek válogathattak elsőként. Magyar személyek, szervezetek csak a gettósítás után igényelhettek zsidó ingatlant. Az igénylők többsége a helyi közéletből ismert jobboldali személyiség, katonatiszt vagy csendőrtiszt volt, de szép számmal jelentkeztek az egykori szomszédok is.

Igénnyel léphettek fel különböző szervezetek, egyesületek is. A lakáskérelmezők harmadik nagy csoportját az „egyszerű emberek” alkották. Az ő kérelmeik általában nem találtak meghallgatásra. Többségük őskeresztény családot, frontharcos múltat vagy ilyennel rendelkező családtagot tudott felmutatni, de a kérelmezők között sok hadiözveggyel és frontfeleséggel is találkozhatunk. A nyár folyamán megnőtt a kibombázott igénylők száma is.

A legtöbb járásban nem maradt fenn összesítés a benyújtott kérvényekről. Kivételt a Lengyeltóti járás képez, ahol 118 lakásigénylést adtak be. Ez a járásban fennmaradt 170 különféle igény 69 százaléka. Az igények kielégítésénél a csendőrök előnyt élveztek. A járás valamennyi addig albérletben lakó nős és nőtlen csendőre lakáshoz jutott. A csendőrség nemcsak saját tagjainak, hanem a csendőrségnek, mint szervezetnek is igyekezett minél több ingatlan tulajdonjogát megszerezni. Az indok általában az volt, hogy az addig használt csendőrőrs kicsi. A katonatisztek, illetve tiszthelyettesek is benyújtották igényeiket. Kérelemmel léptek fel a különböző szervezetek is. A gazdakörök is szinte mindenhol, ahol lehetett, benyújtották igényüket, ám ők semmit sem kaptak. A helyi leventeszervezetek mindenhol igényeltek zsidó ingatlant. Ők a kaposvári járásban – a június 6i lista alapján – 14 helységben 19 ingatlanra tartottak igényt.

Ez rövid idő alatt káoszt okozott, ezért az alispán június 8-án körlevélben szabályozta a zsidó lakások igénybevételének módját. Ebben leszögezte, hogy „a zsidó vagyon nem zsákmány, hanem államvagyon, tehát ellenszolgáltatás nélkül való használata vagy szándékos rongálása nemcsak elítélendő, de büntetendő cselekmény is”. Stephaich alispán tehát állami kisajátításként fogta föl a zsidóság kifosztását. A továbbiakban azt is kinyilvánította, hogy az ingatlanok után lakbért kell fizetni, tehát mindenki akkora lakást igényeljen, amekkorát fenn is tud tartani.

Somogy egyes vidékein a zsidók mezőgazdasági, illetve erdőterülettel is rendelkeztek. Ezekre a birtokokra is szép számmal tartottak igényt nem zsidók. Az alispán gondnokokat jelölt ki e birtokokra, az állami érdekek védelmének biztosítására. A főszolgabírók az igénylők kijelölésekor meghallgatták a gondnok véleményét is, de a döntő szót minden egyes ügyben az árvaszék mondta ki.

A német megszállás utáni zsidóüldözésben nagy jelentőségre tett szert a különböző zsidó egyesületek vagyonának megszerzése is. Ennek érdekében született az 174 289/1944. VII. b. B.M. rendelet, amelynek alapján Jaross Andor belügyminiszter kilenc „zsidójellegű” egyesületet oszlatott fel Somogyban: a Kaposvári Izraelita

Nőegyletet, a Kaposvári Bikur Cholim Betegsegélyező Egyletet, a Kaposvári Izraelita Krajcáregyletet, a Csurgói Izraelita Nőegyletet, a Csurgói Izraelita Betegsegélyező és Temetkezési Egyletet, a Babócsai Chevra Kadisa Izraelita Szentegyletet, a Marcali Jótékonycélú Izraelita Leányegyletet, a Marcali Izraelita Szentegyletet és a Marcali Izraelita Nőegyletet. Csak a Kaposvári Izraelita Szentegylet esetében maradt fent jegyzőkönyv az egyesületi vagyonról, amely 8875,5 pengőt és 53 100 korona névértékű hadikölcsönkötvényt tett ki.

A Belügyi Közlönyben április 22-én jelent meg az 1520/1944. sz. M.E. rendelet a zsidók önkormányzati és érdekképviseleti ügyében. A magyar kormány ezzel hivatalosan is létrehozta és szabályozta a valójában már működő – az SS közreműködésével létrejött – zsidó tanács tevékenységét. Somogy több településén is létrejött zsidó tanács. Vármegyei tanács azonban nem alakult, azt a kaposvári zsidó tanács képviselte.

A zsidóság deportálásának gyakorlati problémái közé tartozott lélekszámának, lakhelyének pontos felmérése. A vármegyében az 1941es népszámlálás szerint 5852 izraelita vallású ember élt, akikből a vármegyeszékhelyen 2346 ember lakott. A járásszékhelyeken, Kaposvárt nem számítva, 1716 fő élt a 3506 vidéki zsidóból, tehát a vidéki zsidóság mintegy fele 8 településen élt.

Az egyes járásokban élő zsidókról sokat elárulnak az 1941. évi népszámlálás adatai (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):

• a Barcsi járás 34 821 lakosából 400,
• a Csurgói járás 39 184 lakosából 249,
• az Igali járás 30 122 lakosából 145,
• a Kaposvári járás 52 357 lakosából 300,
• a Lengyeltóti járás 36 636 lakosából 475,
• a Marcali járás 50 108 lakosából 469,
• a Nagyatádi járás 37 959 lakosából 359,
• a Szigetvári járás 32 797 lakosából 304, míg
• a Tabi járás 44 323 lakosából 805 volt izraelita vallású.

1944. április 4én jelent meg a belügyminiszter 6136/1944. VII. reservált (titkos) számú rendelete, amely a zsidó közösségi szervezeteknek négy napot adott, hogy valamennyi zsidó személyről és családtagjaikról névjegyzéket készítsen, feltüntetve lakhelyüket és lakcímüket is. E szerint a névjegyzék szerint 1944 tavaszán a vármegyében 4753 zsidó élt.

Hivatalos rendelet a gettósításról csak április 28án jelent meg 1610/1944. M.E. szám alatt, de ez csak követte, utólag szentesítette a korábban már elindult folyamatokat. A magyar minisztertanács már április első felében hadműveleti területté nyilvánította Kárpátalját és Észak-Erdélyt, de csakhamar a Dél-Dunántúl is azzá vált, ahol Tito partizánjaitól tartottak. Mivel a zsidók megbízhatatlan, kommunistagyanús elemeknek minősültek, a hadműveleti területekről már korábban megkezdődött „kitelepítésük”. A pécsi csendőrkerület barcsi gyűjtőtáborából – a hivatalos iratok szerint – 1580 főt deportáltak Auschwitzba 1944. május 26-án. Somogyból akkor a Barcsi, a Csurgói, a Nagyatádi és a Szigetvári járásban lakó zsidókat deportálták.

Somogy vármegyében két további gyűjtőtábort állítottak fel. A Tabi, a Lengyeltóti és a Marcali járásban lakó zsidóknak Tabot, míg a Barcsi, a Csurgói, az Igali, a Kaposvári, a Nagyatádi és a Szigetvári járásokban lakó zsidóknak az alispán Kaposvárt jelölte ki lakhelyéül.

A határozat nem vette figyelembe, hogy a Barcsi, a Csurgói, a Nagyatádi és a Szigetvári járásban lakó zsidókat addigra már gettósították. A kaposvári zsidó tanács szívhez szóló levelet írt Stephaich Pál alispánnak. Ebben kérték, hogy akadályozza meg a zsidóság deportálását, valamint minden, zsidóságot érintő döntés előtt tárgyaljon a tanács két tagjával. Levelük nem járhatott sikerrel.

A közigazgatás felső vezetői telefonon, táviratokban, értekezleteken és személyes találkozásokon is adtak utasításokat a kormány zsidópolitikájának végrehajtásához. Ilyen alkalom volt az 1944. június 22-én Endre László államtitkár vezetésével Siófokon tartott értekezlet is. Erre hivatalosak voltak a IV. csendőrkerülethez tartozó vármegyei és városi rendőr és csendőrparancsnokok, polgármesterek és járási főszolgabírók. A tanácskozáson egyetlen napirendi pont volt: a deportálások végrehajtása. E szerint egyetlen zsidó vagy zsidónak minősülő személy sem maradhat vissza, legyen az illető akármilyen öreg vagy beteg.

A deportálás két ütemben történt július 5-én. Az első transzportban 3050, míg a másodikban 2066 embert deportáltak. A vonat két helyen állt meg útközben, először a Kelenföldi pályaudvaron. Ott lekapcsolták az utolsó kocsit, amely-ben 20 olyan tehetős zsidó utazott, akik vélhetően megvették a szabadságukat. Valamennyien jómódú, megbecsült kaposvári polgárok voltak. A másik megálló Kassa volt. Ott a transzportot a csendőrségtől az SS vette át, s onnan két nap múlva érkeztek az auschwitzi koncentrációs tá-borba. A több ezer deportáltból nagyon kevesen érték meg a háború végét.

A korábban virágzó somogyi zsidóságból a háború utáni időkre alig maradt valami. Az 1949-es adatok alapján a vármegyében nyolc izraelita hitközség működött 817 taggal. A túlélők egy része nem tért vissza Kaposvárra vagy a szülőhelyére: senki nem akart egyetlen zsidó lenni a falujában. Sokan Budapesten vagy külföldön kezdtek új életet. A fenti lélekszám értelmezésekor figyelembe kell venni, hogy akik csak 1945 után kerültek Kaposvárra, azok a korábbi listákon nem szerepeltek. 1949-ben Balatonbogláron, Barcson, Kaposváron, Marcaliban, Nagyatádon és Szigetváron kongresszusi, míg Tabon és Balatonszemesen ortodox hitközség működött. Az 1950-es kongresszusi hitközségi beosztás szerint a Dél-dunántúli községkerület székhelye Kaposvár volt. Akkor azonban hitközség már csak Kaposváron és Tabon működött.

Források:

• in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp 890-916, Kovács Tamás