A magyarországi zsidó közösség 1867-es egyenjogúsítása után a sokoldalú fejlődés példa nélkül álló szintjét élvezte, maradéktalanul élvén azokkal a lehetőségekkel, amelyeket az országot az első világháborút megelőző érában irányító „liberális” rendszer kínált. A magyar uralkodó osztályok tagjai – a dzsentri és a konzervatív-arisztokrata vezetők – a zsidókkal szemben toleráns álláspontra helyezkedtek. Ebben nemcsak gazdasági megfontolások vezérelték őket, de az a vágy is, hogy állandósítsák uralkodó politikai szerepüket a soknemzetiségű birodalomban, amelyben a magyar nemzetiségűek kisebbséget alkottak. Magyarország feudális tradíciója folytán az uralkodó osztályok a zsidókat az üzleti életben és az iparban ösztökélték szerepvállalásra, s így az idő múlásával a konzervatív-arisztokrata vezetők és a zsidó iparosok, bankárok és pénzügyi szakértők között baráti, az együttműködésen alapuló és kölcsönösen előnyös viszony alakult ki. A zsidók maradéktalanul éltek az őket újonnan megillető tanulási lehetőségekkel is, s rövid idő múltán, ha nem is uralkodó, de befolyásos szerepet játszottak a szabadfoglalkozású pályákon, az irodalomban és a képzőművészetben.
A magyarok toleráns politikájának köszönhetően a magyarországi zsidóság jelentős része a magyar nemzet integráns részének tekintette magát. Lelkesen magáévá tette a magyarosítás folyamatát, s nemcsak úgy döntött, hogy megváltoztatja a nevét, de arra is kész volt, hogy a soknyelvű Magyar Királyság más nemzetiségek lakta területein a gazdaság korszerűsítésének és a kulturális élet magyarosításának az ügyét szolgálja. Az önrendelkezési jogot és függetlenséget követelő nemzeti kisebbségek csakhamar a status quo védelmezőit látták a zsidókban, akik nem tápláltak területi törekvéseket, s akik természetesen azt a csoportot támogatták, amelyik leginkább védte őket.
A zsidók jól tudták, hogy a rendszer az antiszemitizmus veszedelmével szemben megvédi őket. S bár a legtöbben már asszimilálódtak, nem tekinthettek el az egyre nagyobb számú antiszemita párt és mozgalom létezésétől és tevékenységétől, főképpen pedig a rágalmazási perek hatásától, amelyek közül a legismertebb az 1882–1883-as tiszaeszlári per volt. A kormány azonnali és erőteljes fellépése az akkoriban még csak szórványos és helyi jellegű zsidóellenes megnyilvánulásokkal szemben azonban a zsidók ragaszkodását a magyar államhoz még inkább elmélyítette. Ilyenformán az idő múlásával a zsidók, s közülük is főként azok, akik magyarul beszéltek és asszimilálódtak, minden korábbinál inkább a magyarok barátainak vallották magukat. Kötődésüket pedig sok esetben nemcsak a célszerűség vagy az arisztokrata-dzsentri rendszer nyújtotta lehetőségek és a biztonság iránti hála erősítette, de az odaadó hazafiasság is.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham