Vas vármegye

A vármegyében az első zsidók az ókorban jelentek meg. Pannónia nyugati területein telepedtek le. Savariában (a mai Szombathely helyén), mint a római provinciák határán fekvő fontos gazdasági és kereskedelmi központban, a zsidó jelenléte már i. u. 50 körül kimutatható. A 13. század idejétől helynevek (Zsidófalu, Zsidóhegy, Zsidófölde) révén gondolhatunk jelenlétükre. A magyar középkor idején Vas vármegyében csak néhány település fogadta be őket. Általában már akkor valamilyen nemesi vagy királyi védelem alatt kellett állniuk, hogy biztonságban élhessenek. Nem volt ritka, hogy Magyarország nyugati peremén osztrák és német területekről elűzött zsidók próbáltak menedéket keresni. Elsősorban Rohonc, Szalónak, Vasvár, Németújvár, Kőszeg, Sárvár helységek fogadták be az izraelitákat, akik huzamosabb időre telepedtek le itt. A települések közül kiemelkedett Rohonc, ahol a 19. század közepéig a vasi zsidók vallási központja jött létre. Az újkor elejétől viszont intenzívebbé vált a jelenlétük. Egyre több kisebb-nagyobb község vagy város fogadta be őket. Viszont a zsidók furcsa kettősségben éltek ezen a vidéken. Egyfelől voltak olyan magyar nemesek, akik súlyos adókért cserébe, de engedték letelepedésüket, és biztosították nyugodt életüket. Ám voltak olyan települések, amelyekben kifejezetten tiltották vagy üldözték a Mózes-vallásúakat. Erre igen jó példa, hogy amíg 1687-ben gróf Batthyány Ádám a birtokaira 36 zsidó férfit hívott be, és velük komoly szerződést kötött, ugyanabban az évben a szombathelyi hatóságok tiltották, hogy vasárnap a város területére lépjenek izraeliták. A katolikus megyeszékhely következetesen ellenezte betelepedésüket,míg más kisebb-nagyobb községek és városok egyenesen tárt karokkal fogadták az általában osztrák területekről érkezőket. Szombathelyen annyira rossz szemmel nézték őket, hogy amikor 1712-ben a pestisjárvány az összes keresztény kalmárt elpusztította, nem engedték, hogy őket zsidók helyettesítsék. Inkább a gazdasági romlást vállalták. Érdekes,annak ellenére,hogy Szombathelyen nem is lehettek zsidók, 1727-ben és 1736-ban is olyan határozatot hozott a város,hogy a boltnyitást számukra nem engedélyezte. Le kell viszont azt is szögezni, hogy az izraelitákat az őket befogadó települések is sok alkalommal inkább csak józan gazdasági érdekből engedték be. A 19. század első felében a zsidókkal szembeni ellenszenv csak részben enyhült. Leginkább azok a települések maradtak a zsidók főbb központjai, amelyek már az előző századokban is befogadták őket. 1840-ben, a szabad letelepedést biztosító rendelet kibocsátása után két nappal, április 5-én, Szombathelyen a „keresztény” lakosság a zsidóknak esett, és követelte, hogy a települést hagyják el. A rendet végül a kormánybiztos és a katonaság állította helyre. 1848-ban is hasonló eseményekre került sor, s akkor a városi tanács határozott úgy, hogy a zsidóknak távozniuk kell. A kormány megsemmisítette a határozatot, ezért zendülés tört ki, amelyet erőszakkal kellett elfojtani. Az idők folyamán a zsidóellenesség a vármegye székhelyén csak lassan enyhült. A zsidók a közéletbe már a Bach-korszak-ban újra bekapcsolódtak, s számuk érezhető mértékben növekedett. 1857-ben 7640 izraelita vallású élt a vármegyében, ami a teljes lakosság 2,6 százalékát jelentette. A ritka kivételek közé tartozva 1860-ban Szombathelyen képviselőtestületi helyet szereztek. Ennek ellenére az itteni zsidóság állandó veszélyben érezhette magát. Vas vármegye egyértelműen a zsidóellenes zavargások egyik magyarországi gócpontjának számított. Ezt többek között bizonyítja, hogy a hitközségek lélekszáma kirívóan alacsony volt. Az évtizedek alatt az izraelita vallású lakosság lélekszáma alig nőtt. A dualizmus korában alacsony lélekszámuk ellenére a zsidók a helyi gazdasági és társadalmi életbe aktívan bekapcsolódtak. Letelepedésük leginkább a megyeszékhelyre és a nagyobb városokba irányult. A kapitalista gazdasági rendszerre való átállást jelentősen segítették azzal, hogy a határ közelsége miatt külföldi kapcsolataikat sokkal inkább ki tudták használni. Jelentős és a vármegye képét alapjaiban meghatározó gyárakat, cégeket és vállalkozásokat indítottak. Majdnem minden nagyobb településen létrehoztak a gazdaságot, a kereskedelmet és a mezőgazdaságot korszerűsítő vállalatot. A vasipar (gépgyárak), az építőanyag-ipar (cement és téglagyárak), a nyersanyag-feldolgozás és az élelmiszeripar, bőr és faipari cégek, valamint ecet-, szesz és szappangyártó üzemek területén is jelentős tevékenységet folytattak. A kereskedelemben betöltött szerepük pedig ugrásszerűen megnőtt, és boltjaik az egész vármegyét behálózták. A pénz és hiteléletben is megkerülhetetlenné váltak. Takarékpénztárak és bankok alapításával a régió pénzügyi életét meghatározták. A hitközségi élet a 19. század második felében tapasztalható jelentős migrációnak köszönhetően inkább a nagyobb városokban koncentrálódott. Az addig lakhelyet biztosító kisebb helységekből a zsidó lakosság szinte eltűnt. Ez jelentősen átrajzolta a vallási élet addigi demográfiai térképét is. 1896-ban itt is többségében neológ hitközségek léteztek, 7 kongresszusi mellett 6 ortodox és egy status quo ante közösség működött. A vallási élet irányítása szempontjából Rohonc elvesztette jelentőségét, és a helyét Szombathely vette át. Tekintélyes, nagy és gazdag hitközség lévén, a magyarországi izraelita közösségben is jelentőséggel bírt.

A vallási élet mellett fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy az asszimiláció mértéke igen magas volt. A dualizmus idején Zala és Veszprém vármegyéhez hasonlóan az izraeliták legalább kétharmada tudott magyarul. Ez az elmagyarosodás a hazai viszonyok között kiemelkedőnek számított. Az ellenforradalom időszakában a zsidó közösség fogyása talán itt volt az egyik leglátványosabb. Ez az amúgy is kis lélekszámú hitközségeket tekintve igencsak visszavetette az izraelita vallásúak jelenlétét a vármegyében. Az 1920-as trianoni területelcsatolások után Muraszombat és vidéke Vas megyéből kiszakadt. A kapcsolatok a délszláv állam fennhatósága alá került régió zsidóságával részben megszakadtak. Az 1941-es jugoszláviai háború után visszakerült egykori magyar területeken élő zsidó lakosság a vasi diaszpóra lélekszámát ismét növelte. A két világháború közti időszakban a zsidóság lélekszáma jelentősen csökkent:1910-ben még 8282 (3,3 százalék), 1941-ben viszont csupán 6334 (2,3 százalék) zsidó élt itt. Jelentőségük azonban a régi maradt, s a kereskedelmi és a gazdasági élet minden szegmensében továbbra is fontos szerepet töltöttek be. Ezt az antiszemita törvénykezés, mint mindenhol az országban, végül derékba törte. Ezt azonban részben megelőzte, hogy a nyugati határszélen kézzelfoghatóvá vált a Harmadik Birodalom hatása. Az Anschluss miatt időlegesen vagy tartósan sokan kerestek menedéket, többek között Vas vármegyében. Családi és ismerősi kapcsolatok miatt sok család húzódhatott meg itt. A diszkriminatív kormányintézkedések viszont nem sokáig hagyták, hogy a béke szigetének tartott országban a zsidó származásúak nyugodtan éljenek. Az 1941-es magyarországi népszámlálás alapján Vas vármegye 326 761 lakosa közül 6533 vallotta magát izraelita vallásúnak. A vármegye nyolc járása izraelita népességének lélekszáma a következő volt (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):

Celldömölki járás (1098; 41 733),
Írottkői járás (73; 8718),
Körmend-németújvári járás (360; 33 514),
Muraszombati járás (184; 43 859),
Sárvári járás (941; 45 362),
Szentgotthárdi járás (205; 29 930),
Szombathelyi járás (101; 35 969) és
Vasvári járás (374; 34 486).

A két megyei városban élő izraelita lakosság lélekszáma a következő volt:

Szombathely (3088; 42 870) és
Kőszeg (109; 10 320).

Igen sok kérdést vetett fel,hogy az 1941-ben összeszámolt 6533 (2,3 százalék) izraelita vallású és 445 (0,2 százalék) konvertita száma miért és hogyan nőtt meg 1944-re. Az akkori összeírások szerint ugyanis a vasi zsidók száma közel 7300 fő volt. A demográfiai folyamatokkal nehezen magyarázható változást a külső beáramlás mellett valószínűleg a hazai migráció eddig kevésbé vizsgált okaira lehet visszavezetni. Kőszeg 1940-től fontos munkaszolgálatos központ volt. A III. Honvéd Közérdekű Munkaszolgálatos Zászlóalj pótkerete itt állomásozott. Az ide bevonult munkaszolgálatosok útépítési és egyéb munkákban vettek részt. A zsidótörvények hatálya idején a keresztény egyházak a zsidók segítségére próbáltak sietni. Gróf Mikes János címzetes érsek szombathelyi püspök az üldözötteket még visszavonulása után is segítette. De hasonlóan cselekedtek az őt követő főpapok is, hiszen Grősz József, majd 1944-től Kovács Sándor püspök is nagy erőt összpontosított arra, hogy a zsidókat ne érje bántódás. Leginkább a kikeresztelkedésekben segítette a hozzá fordulókat, és közbenjárt érdekükben a csendőrségnél is. Ennek is volt köszönhető, hogy a gettósítás és a deportálás a vármegye területén viszonylag békésen és atrocitások nélkül zajlott. Az összeírások szerint 1944 tavaszán a vármegyében 7297 zsidó lakott. Vas vármegye mint a III. (szombathelyi) csendőrkerület része a IV. (pécsi) csendőrkerülettel együtt az V. deportálási (Nyugat-Magyarország) zónába esett. Az V. és a VI. zónára vonatkozó zsidótlanítást előkészítő értekezletet 1944. június 22-én Siófokon tartották. Baky László és Endre László államtitkárok vázolták fel a jelen lévő közigazgatási és rendvédelmi hatóságok vezetőinek az elképzeléseket. Az V. és a VI. zónában nyolc gettót jelöltek ki, amelyek közül három Vas vármegye területére esett. A deportálás központjai Szombathely és Sárvár lettek, de néhány település (leginkább a Lendvai járás) zsidóságát a szomszédos Zala vármegye gettóiba, illetve deportáló központjaiba vittek. A három vasi gettóban, Körmenden, Kőszegen és Vasváron összpontosított vármegyei zsidóságot rendbontás nélkül költöztették össze. A rendőrség és a csendőrség egymást kiegészítve, rutinosan és a „bevett szokásoknak” megfelelően tömörítette össze a zsidókat a kijelölt területekre. A sebtében kidolgozott gettótervek természetesen itt sem számoltak a közegészségügyi problémákkal. A helyi zsidó tanácsok és a hatósági jelentések több helyen is túlzsúfoltságról számoltak be. Ám a június utolsó hetében megindult koncentrálás után a vármegye zsidói hamarosan, alig egy hét elteltével a szombathelyi és a sárvári táborokban találták magukat. A Vas vármegye élén álló Kocsárd Emánuel főispán és Tulok József alispán a zsidók összegyűjtésének legfőbb irányítói voltak. Intézkedéseik által a rendelkezéseket megkerülni kívánóknak nem sok esélyt adtak. Az összetömörítés forgatókönyve szerint a községek, városok zsidóit a járások székhelyére és/vagy gettóiba kellett vinni. Innen kerültek végül Szombathelyre vagy Sárvárra. Szombathelyre végeredményben 3609 főt szállítottak június végéig a Celldömölki, Írottkői, Körmendi, Muraszombati, Sárvári, Szentgotthárdi, Szombathelyi, Vasvári járásokból és Kőszeg városából. A neológ és az ortodox zsinagógák körüli területről a Magyar Motor és Gépgyár Rt. telepére vitték át, majd 1944. július 4-én két szakaszban deportálták őket Auschwitz-Birkenau táboraiba. Sárvár, mint az ország egyik legnagyobb internálótábora különleges helyet foglal el a magyar holokauszt történetben. A cukor-, valamint a selyemgyár területén felállított táborokban szerb telepesek és politikai foglyok mellett zsidókat tartottak fogva már a gettósítás előtt is. Az 1944 júniusában megindult koncentrálások eredményeként mintegy 3521 zsidót hoztak ide a Celldömölki és a Sárvári járásokból. A későbbiekben, Ferenczy László csendőrparancsnok utasítására további 1740 zsidó érkezett Sárvárra a III. csendőrkerület más helységeiből. A közel 5600 embert július 4-én és 6-án deportálták. A később is funkcionáló táborból a valamilyen oknál fogva ott maradt, illetve elszökött és később elfogott zsidókat a német SS-nek adták át. Az SS – megszegve Horthy kormányzó július 7-i, a deportálást leállító parancsát – még július végén és augusztus elején is több mint 1300 zsidót szállíttatott ki az országból. Fontos kiemelni,hogy a nyilasok utolsó mentsvára, ahol „nagyszabású” terveiket és rémtetteiket még végre tudták hajtani,nagyrészt a vármegye területére esett Sopron,illetve Kőszeg központokkal. Ezt részben annak köszönhették, hogy Bécs előtt a német haderő két védvonal kiépítését is megkezdte. A Niederdonau, valamint a Steiermard Nord erődvonalak egyaránt átíveltek a vármegye területén. Sőt az erődítési munkákban a vármegye legfontosabb települései kiemelt szerepet kaptak. A közel harmincezer munkaszolgálatos és hatvanezer német által elkészített hadi akadályok, árkok és állások hatalmas emberveszteséget okoztak. Az elégtelen egészségügyi feltételek miatt járványok törtek ki, a legyengült, rosszul felszerelt munkaszolgálatosokat pedig válogatás nélkül gyilkolták. A terület tömegmészárlások helyszínévé vált. Kőszegen 1945 márciusában – példa nélküli módon a magyarországi vészkorszakban – 2500 embert gázosítottak el. A holokauszt idején mintegy 6600 vasi zsidó veszett oda a munkaszolgálatban, az internálás és a deportálás következtében. Csupán a nagyobb városokban sikerült a háború után a hitközségi életet újraindítaniuk, de ezek többsége csupán Izrael megalakulásáig, illetve az 1956-os eseményekig maradt fent. A zsinagógák többsége napjainkban kizárólag műemléki funkciót tölt be.

in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp.1249-1289, Bajzik Zsolt, Mayer László, Végsô István.