PEST-PILIS-SOLT-KISKUN VÁRMEGYE 1944-BEN

A vármegye területén már a római időkben is kimutatható zsidók jelenléte. Ezt a közigazgatási területet nem lehet egységesen vizsgálni. A vármegyében élő népek történeti, társadalmi jellemzői sok tekintetben igen eltérőek voltak, hisz Pest-Pilis- Solt- Kiskun vármegye csupán 1876- tól létezett. Előtte több kisebb- nagyobb régióból állt össze. Így teljesen más szemszögből kell vizsgálni a főváros környéki, a Tisza menti vagy éppen a kiskunsági helységek zsidóságának jellemzőit. A Jászkunságban élt zsidóság csak nagyon nehezen tudott megtelepedni ezen a földön. A katolikus és erősen Habsburgpárti jászkun vezetés az izraelita kereskedők tevékenységét tiltotta és korlátozta. Ezzel a magatartással csupán néhány város, mint a református Kiskunhalas mert szembeszegülni, amelyek a zsidókat már 1840 előtt befogadták. A Jászkunságon kívülre eső Nagykőrös is hasonlóképpen járt el, ennek köszönhetően ott már a 18. század közepén nagy számban telepedtek le zsidók. Ez a magatartás azonban egyáltalán nem volt jellemző más, nem jászkun településekre, Kalocsa mint érseki város, de Cegléd mint református többségű helység is csupán 1848 után engedett valóban szabad utat a zsidók letelepedésének.

A Duna–Tisza közi zsidóság meghatározó része a 19. század első felében elsősorban mezővárosokban, nagyobb községekben élt. Többségében gyapjú- és bőrkereskedelemmel vagy egyéb mezőgazdasági termékek értékesítésével foglalkoztak. Tevékenységükkel gyakorlatilag hiánypótló funkciót töltöttek be ezen a főként agrárjellegű vidéken. Érdemes felhívni a figyelmet, hogy 1867 után ebben a térségben érzékelhető leginkább az asszimilációra való készség. Ezt jelzi, hogy a trianoni Magyarországot tekintve itt létesült a legtöbb neológ hitközség.

A dualizmus időszakában a gazdaság, a pénzügy és a kereskedelem területén a zsidóság szerepe még inkább megnőtt. Több sikeres bank, hitelintézet, vállalkozás és kereskedelmi cég alapítása és irányítása fűződik a nevükhöz. Ezek közül kiemelkedően fontos az ország két legnagyobb baromfi- és gyümölcsexportőr- vállalata: a kiskunhalasi Schneider Ignác és Utódai és a nagykőrösi Benedek József és Fiai. Ez a nagyfokú gazdasági eredményesség azzal járt együtt, hogy a Pest vármegyei zsidóság társadalmi és közéleti szerepe is tovább nőtt. A települések tanácsaiba több zsidó származású választott és virilis (legtöbb adót fizető) képviselő került be. A társasági és kulturális élet területén is számos, igen fontos intézmény, szervezet vagy éppen folyóirat megalakítása fűződik a nevükhöz. Ebben a periódusban az antiszemitizmus a vármegye lakosságára nem volt jellemző. Cegléddel ellentétben a legtöbb településen csupán az országos méretű antiszemita mozgalmak működése eredményeként megszülető újságcikkek jelentek meg, amelyek itt- ott csak időlegesen tudtak zsidóellenes hangulatot gerjeszteni.

A Horthy- korszak első két évtizedében Pest- Pilis-Solt- Kiskun vármegye volt az ország legnagyobb és legfontosabb közigazgatási egysége, hiszen a mintegy 13 ezer négyzetkilométer területű (délen majdnem Szegedig kiterjedő) vármegyében majdnem másfél millió lakos élt. Pest vármegye fontosságát növelte stratégiai jelentőségű földrajzi helyzete, hiszen minden irányból körülfogta az ország központját és fővárosát, Budapestet. (Amint azt a továbbiakban látni fogjuk, olyan települések és városok, mint például Kispest, Újpest, vagy éppen Pestszenterzsébet, amelyeket a háború után Budapesthez csatoltak, ebben az időszakban megyei jogú városokként a Pest vármegyei közigazgatás ellenőrzése alá tartoztak.)

A holokauszt szempontjából a két világháború közötti Pest vármegyében történteknek különös jelentősége volt, hiszen 25 éven keresztül itt szolgált egyre magasabb beosztású hivatalnokként az a vitéz dr. Endre László, aki 1944 tavaszán a kollaboráns Sztójay- kormány belügyminisztériumának közigazgatási államtitkáraként, barátjával, Adolf Eichmann-nal, a Gestapo zsidóügyi osztályának (IV/B/4) vezetőjével szorosan együttműködve, rekordsebességgel vezényelte le majdnem félmillió vidéki magyar zsidó deportálását.

Endre 1920 és 1923 között a gödöllői járás szolgabírója, majd 1937- ig főszolgabírója volt. 1938 és 1944 között Pest-Pilis-Solt- Kiskun vármegye alispánjaként a trianoni ország területének legnagyobb (annak mintegy hetedét magában foglaló) közigazgatási egységét vezette. Az egyik vezető magyar antiszemita teoretikusként Endre évtizedeken keresztül közvéleményt befolyásoló cikkeket, fordításokat, bevezetőket, sőt önálló könyvet jelentetett meg a zsidókérdésről. Kapcsolatban állt a Horthy- korszak szinte valamennyi fontos politikai tényezőjével, államtitkárokkal, miniszterekkel, kormányfőkkel, főpapokkal, mialatt hosszasan levelezett zavaros fejű, antiszemita fanatikusokkal, szélsőséges egyházi személyekkel vagy a nyomorúság elől segítségért hozzá forduló névtelen és egyszerű kisemberekkel.

Gödöllői szolgabíróként, majd főszolgabíróként Endre valóságos hadjáratot indított a helyi zsidók ellen. Leggyakrabban alkalmazott módszere az volt, hogy meglepetésszerű ellenőrzéseket tartott a zsidó kereskedők boltjaiban, majd mondvacsinált ürügyekkel súlyos bírságokat rótt ki rájuk, sőt gyakran elzárásra ítélte őket, vagy éppen elkobozta iparengedélyüket. Amikor 1938 januárjában elsöprő többséggel alispánná választották, Endre könyörtelen szigorral hajtotta végre az egymást követő zsidótörvényeket, sőt elégedetlen lévén azokkal, hamarosan rendeletek egész sorával sújtotta a vármegye zsidóságát. 50 490/1939. kig. számú rendeletében iparjogi revíziót rendelt el, amelynek következtében a zsidó kereskedők és iparosok engedélyét visszavonatta, ha azok a 19. század közepéig visszamenőleg nem voltak képesek bizonyítani, hogy felmenőik magyar állampolgárok voltak.

A rendelet nem kímélte az első világháborús zsidó hadirokkantakat, hadiözvegyeket, árvákat sem. A következő évben, 1940- ben 62 831/1940. kig. számú rendeletével kitiltotta a zsidó árusokat a vidéki piacokról, vásárokról, búcsúkból, a 49 067/1940. kig. számú rendelete értelmében pedig zsidó árusok és kőfaragók nem dolgozhatnak keresztény temetőkben és a templomokban. 1941 májusában a 27 845/1941. kig. számú rendeletében az országban elsőként megtiltotta, hogy a zsidók strandokra, fürdőkbe járhassanak. Egy másik utasításában felújítási munkálatokra hivatkozva több zsidó templomot és imaházat is bezáratott.

Ez utóbbi három esetben az érintett zsidók fellebbezése nyomán az Endre felett törvényességi felügyeletet gyakorló belügyminisztérium vizsgálatot indított, és a több évig elhúzódó ellenőrzés valamennyi alkalommal ugyanarra a megállapításra jutott: Endre rendeletei még a zsidótörvények Magyarországán is teljesen törvénytelenek voltak, így azokat visszamenőleges hatállyal megsemmisítették.

Endre törvénytelen antiszemitizmusára újabb példa a Pest vármegyei alispán 1940. december 11- i utasítása, amelyben felhívta hatóságait, hogy az 50 341/1940. kig. számú rendelete alapján a keresztény és a zsidó kereskedőkről készített listát sokszorosítsák, és bocsássák a nagyközönség elé hírlapok, falragaszok útján, „…nehogy a közönség karácsonyi bevásárlásainál tájékozatlan legyen”. Sőt az alispán még ennél is tovább ment, amikor felszólította beosztottjait: érjék el, hogy „…az összes tiszta keresztény kereskedők... üzleteikben a keresztény magyar üzlet feliratú táblát függesszék ki”.

1941 októberében az 5700/1941. kig. számú rendeletében Endre közellátási zavarok ürügyén kizárta a zsidókat a zsírellátásból. Bár a békásmegyeri zsidók fellebbezése alapján hamarosan újabb belügyi vizsgálat indult, amely ismételten megállapította, hogy Endre rendelete törvénytelen volt, a nyakas alispán csak Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter sokadszori szigorú felszólítására, 1942 őszén helyezte hatályon kívül utasítását.

Fanatikus zsidóellenes hadjáratát azonban semmi sem állíthatta meg. 1941–1943 folyamán Endre azzal az ürüggyel, hogy a zsidók az „orosz háború kitörését igen sok helyen nem titkolható örömmel fogadták...”, az „angol zsidó rádiót” hallgatják, és rémhíreket terjesztenek, javasolta a gyanús zsidók (és baloldaliak) telefonjainak leszerelését és rádióik lefoglalását, majd két és fél évvel megelőzve az ilyen tárgyú kormányrendeletet – amelyet később ő állított össze 1944- ben –, több tucat zsidó telefonját leszereltette, rádióikat elkoboztatta.

Újabb konfliktusa támadt a belügyminisztériummal, amikor az 1939:IV. tc. 13. paragrafusa alapján a zsidó gyógyszerészek közgyógyellátásban való részesítését 10 százalékra korlátozta. A belügyminisztérium ismét érvénytelenítette rendeletét, mivel a 400/1932. NMM eln. számú rendelet értelmében a közgyógyellátás terhére felírt gyógyszerek korlátozás nélkül „bármely nyilvános gyógyszertárban kiszolgáltathatók”.

Endre ezeken a rendeleteken kívül is állandóan további megszorításokat szorgalmazott. A háborús körülményekre hivatkozva állam- és társadalomvédelmi ürügyekkel újabb és újabb antiszemita, restriktív javaslatokkal állt elő. Elképzeléseit nyilvánosan legtöbbször alispáni évnegyedes jelentéseiben fogalmazta meg, mivel tudta, hogy beszámolóit a szélsőjobboldali sajtó nagy egyetértéssel kísérve tárja majd a közvélemény elé. Az állandó publicitással fokozta a zsidókérdés terén a kormányra nehezedő nyomást, és a megyei, valamint az országos nyilvánosságot kihasználva olyan javaslatokkal állt elő, amelyek bevezetésére csak a német megszállás után kibontakozó zsidóellenes kampány során került sor.

1942. áprilisi alispáni jelentésében szorgalmazta, hogy mivel „a nagyobb ipari városokból Budapestre utazó zsidóság már a végállomásokon ellepi, valósággal megszállja a vonatokat..., s így vármegyénk lakosai egyáltalán nem jutnak helyhez”, a zsidók számára külön fülkéket vagy kocsirészeket alakítsanak ki a 6 százalékos aránynak megfelelően. Novemberben javasolta, hogy légvédelmi okokból a temetőkben megtiltott gyertyaégetés hatályát terjesszék ki a zsidók „sábeszkori” gyertyahasználatára. 1943 elején az 1944- es deportálásokat megelőlegezendő a zsidók elkülönítését és a keresztényekkel való együtt utazásának megtiltását javasolta, „addig, míg kitelepítésük megtörténik”.

Szinte valamennyi alispáni jelentésében követelte a zsidó orvosok és ügyvédek működésének korlátozását, betiltását – nemcsak a megyében, hanem az egész országban. Javaslatait indokolva, vagy éppen csak elmaradhatatlan stilisztikai eszközként állandóan a legmeghökkentőbb és legsúlyosabb vádakat szórta a zsidók fejére.

A német megszállás utáni napokban Endre saját felelősségére ismét hatályba léptette a legtöbb, a belügyminisztérium által törvénytelennek nyilvánított intézkedését, és átfogó letartóztatási akciót indított a zsidók ellen. Április elején, a Sztójay- kabinet felállítása után Endre a belügyminisztérium közigazgatási államtitkári székébe ült, az új alispán Sági József lett, a főispáni posztot a kollaboráns kormányzat embere, Mérey László kapta. Pest-Pilis-Solt- Kiskun vármegye, a legnagyobb magyar közigazgatási egység területén két csendőrkerület osztozott. A déli rész az V. (szegedi), míg az északi az I. (budapesti) csendőrkerület illetékességébe tartozott. Ennek megfelelően a vármegye déli területének zsidóságát a IV., az északi régiót a VI. „tisztogatási művelet” során deportálták. Amint az ország egész területén általában, a deportálás a csendőrkerületekhez igazodott, a gettósítási folyamat irányítása viszont vármegyei szinten zajlott. Így egységes rendelet született az amúgy két, különböző műveleti zónába tartozó területre. Ezt a rendeletet Géczy András vármegyei főjegyző adta ki május 12- én, aki Sági alispán helyett a gettósítást a gyakorlati szinten irányította.

A 27 409/1944. számú rendelet a vármegye zsidóságának tömörítését a következőképpen szabályozta (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma, az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):

Abonyi járás (523; 45 733): Abony;

Alsódabasi járás (514; 67 033): Lajosmizse;

Aszódi járás (435; 35 608): Rákoscsaba;

Budakörnyéki járás (765; 87 779): Budafok;

Dunavecsei járás (359; 33 568): Kalocsa;

Gödöllői járás (1516; 82 764): Gödöllő, Rákoscsaba, Rákoskeresztúr;

Gyömrői járás (357; 27 789): Nagykáta;

Kalocsai járás (233; 44 312): Kalocsa;

Kiskőrösi járás (1069; 58 143): Kiskőrös, Kecel;

Kiskunfélegyházai járás (248; 54 642): Kiskunmajsa;

központi járás (4342; 149 671): Pestújhely, Pestszentimre, Rákosszentmihály, Sashalom, Soroksár;

Kunszentmiklósi járás (396; 46 340): Kiskőrös;

Monori járás (830; 74 222): Monor, Vecsés;

Nagykátai járás (505; 63 547): Nagykáta;

Ráckevei járás (461; 48 631): Csepel;

Szentendrei járás (558; 45 872): Békásmegyer;

Váci járás (625; 49 290): Vác.

A vármegyéhez az alábbi megyei jogú városok tartoztak:

Budafok (314; 24 352),

Cegléd (669; 38 870),

Kalocsa (360; 12 341),

Kiskunfélegyháza (975; 38 930),

Kiskunhalas (742; 33 758),

Kispest (2669; 65 149),

Nagykőrös (478; 29 899),

Pestszenterzsébet (3978; 76 876);

Pestszentlőrinc (1101; 42 073),

Rákospalota (2240; 49 000),

Szentendre (206; 9641),

Újpest (10 882; 76 000) és

Vác (1854; 22 130).

Szintén e vármegyéhez tartozott

Kecskemét törvényjogú város (1346; 87 269) és

Budapest székesfőváros (184 453; 1 164 963).

Ezekkel a városokkal együtt 1941-ben a 2 776 263 lakost számláló vármegye területén összesen 226 103 izraelita vallású személy élt.

A megyei jogú városok és Kecskemét köteles volt saját gettót felállítani. Amint az más vármegyék esetében is megfigyelhető, Pest-Pilis- Solt- Kiskunban sem alakultak az események maradéktalanul a hatóságok eredeti elképzelései szerint. A szentendreieket és a soltvadkertieket például helyben gettósították, holott az utasítás alapján őket Békásmegyer- Csillaghegyre, illetve Kiskőrösre vagy Kecelre kellett volna szállítani. Mindennek persze nem volt különösebb jelentősége, május–június folyamán lezajlott a mintegy 35-40 ezer Pest vármegyei zsidó gettósítása.

A IV. deportálási zónához tartozó területek (Abonyi, Dunavecsei, Kalocsai, Kiskőrösi, Kiskunfélegyházi, Kunszentmiklósi járások, Cegléd, Kalocsa, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Nagykőrös) zsidóságát június közepén- végén a kecskeméti és a szegedi gyűjtőtáborokba vitték, ahonnan túlnyomó többségüket június 25- e és 28- a között Auschwitz- Birkenauba deportálták, míg a szerencsés kisebbség Bécs környéki munkatáborokba került.

A VI. műveleti zónához tartozó területek (Alsódabasi, Aszódi, Budakörnyéki, Gyömrői, Központi, Monori, Nagykátai, Ráckevei, Szentendrei és Váci járások, Budafok, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota, Szentendre, Újpest, Vác) zsidóit június végén, július legelején a monori és a budakalászi gyűjtőtáborokba szállították, ahonnan a vidéki deportálások záróakkordjaként, Horthy kifejezett tiltása ellenére július 6- a és 8- a között Auschwitz-Birkenauba deportálták őket.

A Gödöllői járásban élő zsidók sorsa ellentmondásos: nem kizárt, hogy június közepén Hatvanba vitték az itteni zsidókat, és a III. műveleti zónában lévő sorstársaikkal együtt hurcolták Auschwitzba. Másfelől lehetséges, hogy ők is a VI. deportálási zóna zsidóságának kálváriáját járták be, és július elején kerültek a megsemmisítő táborba.