Tolna vármegye

Régészeti leletek tanúsága szerint Tolna vármegye területén már az ókori Római Birodalom korában is éltek zsidók, de a birodalom felbomlását követően, a népvándorlás korában a zsidó közösség is távozott. Majdnem ezer év múlva, a török hódoltság korában említenek a források tolnai vámbérlő zsidókat, de ez a megtelepedés sem válik folyamatossá.

Magyarország többi területéhez hasonlóan az újkori zsidó megtelepedés a 18. század elején kezdődik, párhuzamosan németek betelepítésével, a török hódoltság ideje alatt elnéptelenedett területre ugyanis svábokat telepítettek. Tolna vármegyében 1717-ben telepedtek le az első – a híres rohonci közösségből érkező – zsidók Pincehelyen. Hamarosan újabb, morvaországi eredetű családok telepedtek le Dombóváron és Dunaföldváron, akik a földesurak haszonvételeit bérelték. A letelepedés viszonylag gyors ütemű volt: az 1735-ös összeírás már 42 zsidó családot, összesen 181 főt talált Tolna vármegye 12 községében: Bátaszéken, Bölcskén, Dombóváron, Dunaföldváron, Gyönkön, Hőgyészen, Nagyszékelyen, Ozorán, Pakson, Pincehelyen, Simontornyán és Tolnán.

Jelentősebb közösséggé a 18. században Bonyhád, Paks és Hőgyész vált. Kereskedelemmel, kézművesiparral foglalkoztak. A 19. század közepén a három település kereskedőinek 95 százaléka volt zsidó. A vármegye székhelyén, a mezővárosi ranggal bíró Szekszárdon a zsidók sokáig nem telepedhettek le, s a zsidó közösség a 19–20. században sem vált jelentőssé.

Bonyhád és Paks mindvégig megőrizték vezető szerepüket. Szigorúan ortodox közösségeik, jesiváik vonzották a tradicionális keretek között élőket. Mindkét településnek volt neológ hitközsége is, csekélyebb lélekszámmal.

A két világháború között a vármegye 20 településén éltek zsidók. Néhány helyen több

– ortodox, neológ, status quo ante – hitközséget is működtettek. A hitközségeknek zsinagógáik, temetőik voltak, amelyek közül a hajdani közösség emlékét nem egy ma is jelzi. A vármegyében 48 zsidó egyesület működött, közte 13 Chevra Kadisával és 13 nőegylettel.

Az 1939:IV. tc. alapján 1880 zsidó képviselő választójoga szűnt meg, valamint 1453 fő községi képviselőválasztásra jogosultsága. 25 főt zártak ki a vármegyei törvényhatósági bizottsági tagok közül és 125 főt a képviselőtestületekből.

A zsidótörvények korlátozó rendelkezései 1941-ben 5385 zsidó vallású és 347 kitért zsidót érinthettek a vármegyében, amely az összlakosság 2 százalékát jelentette. Jiddis anyanyelvűnek ekkor a vármegyében mindössze 5 személy vallotta magát: ketten Bonyhádon, egy-egy személy pedig Kakasdon, Regölyben és Sióagárdon élt.

A német megszállást a vármegye Volksbundhoz csatlakozott német ajkú lakossága örömmel fogadta. A megszállást a vármegye több községében – így Bonyhádon, Bátaszéken és Gyönkön – zsidóellenes atrocitások, boltfosztogatások, a zsidó lakosság megkínzása és kifosztása követte.

A német katonai hatóságok első korlátozó intézkedéseinek egyike a vármegyében az a március 22-én készült jegyzőkönyv, amelyben az SS-Obersturmführer a szolgabíróval és a helyi zsidó hitközségek képviselőivel a paksi zsidók mozgását korlátozó szabályokat fogadtatott el.

Az ország német megszállását követően tíz nappal, március 29én, elrendelték a megkülönböztető sárga csillag viselését. Április közepén összeszedték Szekszárd 15 leggazdagabb zsidó férfiúját, akiket Mauthausenbe szállítottak. Köztük volt Erdős Nándor, a helyi zsidó tanács elnöke is.

Április folyamán a csendőrség fokozott ellenőrzés alatt tartotta a vármegye zsidóságát, visszaszállították eredeti lakhelyükre az 1943 szeptembere óta elköltözött zsidó lakosokat, őrizetbe vették a magyar állampolgársággal nem rendelkezőket, internálták a csillag viselését elmulasztókat és több magánszemélyt.

A budapesti Közellátási Hivatal kérésére május 5-én az alispán jelentette a Tolna vármegyei zsidók lélekszámát. Eszerint ekkor a vármegyében 5099 zsidó élt: Bonyhádon 1268,

Pakson 951, Dombóváron 740, Tamásiban 514, Gyönkön 495 fő, Szekszárd főszolgabírói, központi járás területén, Bátaszék és Tolna kivételével 389, Dunaföldváron 340, Szekszárd polgármesteri körzetében pedig 402 fő.

Az 1944. április 28-án megjelent, ún. gettórendeletet követően a gettósítás a vármegyében az 1944. május 11én kiadott 8100/1944. számú alispáni rendelettel vette kezdetét. E rendelet szerint a zsidók lakóhelyéül kijelölt települések a következők voltak: Szekszárd megyei város, Dombóvár, Paks, Dunaföldvár, Tolna, Hőgyész, Tamási és Bonyhád. Szokatlan, hogy bár a gettókat létrehozó, 1600/1944. számú rendelet úgy határozott, hogy a gettókat a tízezernél nagyobb lakossággal rendelkező településeken kell létrehozni, Tolna vármegye egyetlen, tízezernél nagyobb lakossággal rendelkező városában, a vármegyeszékhelyen, Szekszárdon nem volt gettó. Erdős Nándor, a helyi zsidó tanács elnökének visszaemlékezése szerint azért nem, mert a város polgármestere, Vendel István nem volt hajlandó végrehajtani a rendeletet, ezért a szekszárdi zsidókat a vármegye többi gettójában (Dombóvár, Paks, Dunaföldvár, Tolna, Hőgyész, Tamási, Pincehely és Bonyhád) helyezték el. A gettók belső rendjét további alispáni rendelet szabályozta, amely a lakóhelyiségenként elhelyezendő személyek számát is meghatározta. A gettósítás és a zsidók közszolgálatainak megszüntetése következtében problémák jelentkeztek az orvosi és a gyógyszerészi ellátásban, a hadiüzemek termelésének fenntartásában. Munkatársainak mentesítését kérte több Tolna vármegyei üzem is, például a Szekszárd-Bátai Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat, a Simontornyai Bőrgyár és a Sárközi Kenderipari Társaság.

A zsidók gettóba zárását követően lakásaik, javaik, lefoglalt árukészleteik iránti kérvények elárasztották a közigazgatást. Ugyanakkor több keresztény lakos ellen indult eljárás a zsidóktól átvett javak rejtegetése, be nem jelentése miatt.

A deportálás július első napjaiban következett be, amikor a vármegye zsidó lakosságát a kaposvári bevagonírozási központon keresztül Auschwitzba szállították. A paksi és a dunaföldvári gettókat Pakson vagonírozták be, s vonatukat Pusztaszabolcsnál kapcsolták a kaposvári szerelvényhez, a bonyhádi gettót pedig Pécsen vagonírozták be. A Tolna vármegye területéről deportált 4790 zsidó július 9-én érkezett Auschwitzba, ahol többségüket elpusztították.

A felszabadulást követően több településre is visszatért 12 család, de jelentősebb hitközségeket csak Bonyhádon, Szekszárdon, Dombóváron és Pakson alakítottak. Érdekesség, hogy Pakson jesiva is működött 1956-ig, amikor a vármegye zsidóságának nagy része végképp elhagyta az országot. Jelenleg csak a megyeszékhelyen, Szekszárdon működik hitközség, de rabbit ott sem alkalmaznak.

 ·         in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp 1120-1144, Toronyi Zsuzsanna