GYŐR, MOSON ÉS POZSONY VÁRMEGYE

1944-BEN *K. E. E. (Közigazgatásilag Egyenlőre Egyesített)

Az évszázadok során történelmileg többször változott területű vármegyében a 14. századtól jelen voltak a vásározó, pénzváltó, legtöbbször kereskedő, utazó zsidók. A II. József által elrendelt népszámláláskor az ideiglenesen egyesített Győr és Moson megyékben zsidó családok sorát vették számba. A Moson megyei részből olyan összeírások maradtak fenn, amelyek a zsidó családfők által kötelezően felvett német családneveket tartalmaznak.

1848–1849-ben a győri honvédzászlóaljban Klapka György parancsnoksága alatt számos zsidó honvéd harcolt. A szabadságharc leverése utáni megtorlásként a császáriak a győri zsidókat keményen megsarcolták. Freyer Salamon Jakab főrabbit (1800–1880), a magyar nyelv elkötelezett művelőjét hazafias prédikációiért letartóztatták, az egyik ifjút pedig 1849 júniusában kivégezték.

1860-ban a Tószigetcsilizközi járás főszolgabírója elrendelte, hogy járása területén a zsidók a győri és a győrszigeti hitközséghez csatlakozzanak. Köriratában zsidó családfőket említett Vámosról, Vénekről, Ásványról, Ráróról, Révfalu-Pataházáról, Bácsáról, Szabadiból, Hédervárról, Kisbajcsról, Nagybajcsról, Gönyüről, Dunaszentpálról, Zámolyról, Ladamérról és Szentivánról. 1863-ban megengedte, hogy a szigetköziek a hédervári hitközséggel egyesülve a győri hitközség fiókhitközségét alkossák.

A megyeszékhelyen 1870. szeptember 15én „a győri és győrszigeti Mózes vallású gyülekezet” Lőw Lipót beszédével új templomot avatott. A Győr város adományozta telken kiemelkedő, építészetileg is értékes, közel 26 méter belmagasságú zsinagógát építettek, amelyet 1926-ban Baumhorn Lipót műépítész javaslatai alapján tovább bővítettek. 1926–1927-ben ugyanott a hétköznapi istentiszteletekhez kistemplom is épült. A templom azóta a győri városkép hangsúlyos része.

A megyében a magyarosodás a 19. század utolsó harmadában visszafordíthatatlan volt. Több tehetős győri zsidó polgár a kiegyezés után magyar nevet vett fel, a zsidó iskolaszék jegyzőkönyveit 1875 elejétől magyarul vezették. A német szónoklat a bécsi országút menti győri zsinagógában 1900-ra megszűnt.

A megyeszékhely zsidó népessége fél évszázad alatt igen jelentős növekedést produkált. 1910-re az 1851. évi 850 fős létszám hat és félszeresére, 5583-ra nőtt. A győrszigeti Kígyó utcában 1797 és 1806 között, majd 1870-ben a Petőfi tér 2. szám alatt zsinagóga épült. Mellettük több zsidó imaházról, imaszobáról is maradt fent adat.

A vármegye zsidósága a tőkés vállalkozás, a hitelezés fellendítője, a gazdasági élet egyik motorja volt. A zsidó gabonakereskedők nagy magtárakat építettek, a Csallóköz és a Szigetköz termékei általuk kerültek a piacra. A bécsi tőzsdén is jelen voltak. A 19. század derekától a zsidó vállalkozók Győrött szeszfőzdét, olajütő malmot, olajgyárat, gyufagyárat, mezőgazdasági gépgyárat, cukorka és csokoládégyárat, szeszgyárat, vagon és gépgyárat, kisüzemeket alapítottak. Szerepük volt a szakoktatás kiterjesztésében, színvonalának emelésében is. Az 1944. kora nyári elhurcolásukig a térségben jól képzett, hivatásukért élő zsidó orvosok működtek, ahogyan a zsidó ügyvédek és újságírók is ismertek voltak.

A vármegye zsidósága az ortodoxiához tartozott. A status quo ante irányzatot a mosoni zsidó hitközség képviselte, amelynek rabbija Klein Béla volt. A vidéki hitközségek között feltehetőleg a gyömörei jutott a legtöbbre, mert rabbiképzőt is fenntartott.

A gyömörei zsidók anyakönyvvezető rabbijának feladatait 1913-tól Steiner Ignác látta el. A kisbajcsiak 1902-ben még templomot építettek. Az elvándorlás rövidesen olyan mértékű lett, hogy az istentiszteletek megszűntek. Tóráját 1926-tól a győrszigeti ortodox templomban őrizték.

Mórichidán az 1940-es évekig létezett hitközség és König Kálmán áldozatából ortodox templom is. Az utóbbiról a járás főszolgabírója 1944-ben jelentette, hogy „egyházi célokat már hosszú évek óta nem szolgál”.

Számottevő zsidó közösség (anyahitközség) működött a megyei városi rangú Mosonmagyaróvárott, valamint Téten, Gyömörén, Győrszentmártonban és Rajkán. (Mosonmagyaróvár 1939-ben Magyaróvár megyei város és Moson nagyközség egyesítéséből jött létre.) Fiókhitközség létezett Ásványrárón és Mosonszentjánoson. A rajkai hitközség rabbija Krausz Mózes, a tétieké Szófer Jakab, a győrszentmártonié pedig Jungreis Ignác volt.

A történelmi Moson vármegyében a 19. században hat településen éltek nagyobb számban zsidók. Boldogasszonyban (ma Frauenkirchen, Ausztria) 1828-ban 581-en, 1851-ben 565-en, 1910-ben még kevesebben, 412-en voltak. Köpcsényben (Kittsee) 1828-ban 666-an, majd 360-an, 1910-ben csak 92-en éltek. Lajtakátán (Gattendorf ) a zsidók 1910-ben 50-et, Nezsiderben (Neusiedel) 33-at, Pándorfaluban (Parndorf ) 36-ot számláltak. 460 zsidó élt 1851-ben Oroszváron (ma Rusovce, Szlovákia). 1855-ben a hédervári zsidók kötelezettséget vállaltak, hogy a győri hitközség terheihez évi 48 forinttal járulnak hozzá.

A Horthykorszakban a létszámot, a lakosság arányait tekintve az ország északnyugati részének zsidó lakossága ugyan kisebbnek bizonyult a kelet-magyarországinál, de – nagyrészt ausztriai és csehmorva területekről származván – anyagilag és kulturálisan magasabb szinten állt. Körükben az asszimiláció is előbbre jutott. A tehetős, szorgalmas zsidók szűkebb pátriájuk gazdasági, társadalmi vagy kulturális életében figyelemre méltó posztokat foglaltak el.

Győr, Moson és Pozsony vármegye területe négy járásra tagolódott. Ez a közigazgatási felállás a történelmileg kialakult régió erőszakos megcsonkításának, a trianoni békeszerződésnek a következménye volt. (A kényszerből született területi egységet hivatalosan közigazgatásilag egyelőre egyesített (k. e. e.) vármegyéknek nevezték.)

A zsidóság az 1941. évi népszámlálás szerint járásonként a következő arányokat, lélekszámot mutatta (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):

• Magyaróvári járás (316; 44 555),
• Panonnhalmi járás (156; 26 138),
• Sokoróaljai járás (456; 26 414) és
• Tószigetcsiliközi járás (157, 45 999).

Ekkor Mosonmagyaróváron 466, míg Győrben 4688 izarelitát írtak össze, ezekkel együtt tehát a vármegyében 1941-ben összesen 6239 izraelita vallású személy lakott.

A 217 369 lakosú vármegye zsidóságának járás szerinti megoszlása a vészkorszak idején az alábbiak szerint alakult: a Magyaróvári járásban 18 településen 316, a Pannonhalmi járásban 12 településen 156, a Sokoróaljai járásban 13 településén 456, a Tószigetcsiliközi járásban pedig 18 településen 157 zsidó élt.

A vármegye székhelyén, Győrött élt már a 19. század derekától a legnagyobb zsidó közösség. Többségük a belvárosban és Győrszigeten lakott. Utóbbi helyen állították fel Koller Jenő polgármester rendeletére 1944. május 28-án a gettót. A győri zsidóság lélekszáma 1920-tól 1941-ig 20,6 százalékkal, azaz 1216 fővel csökkent.

Ausztria nácinémet bekebelezése után a határszéli Rajkánál volt 1938-ban az első magyarországi gettósítás. Az ausztriai Köpcsényből (Kittsee) kitoloncolt zsidók dunai uszályon vesztegeltek hónapokig, mivel számukra sem Magyarország, sem Csehszlovákia nem adott menedékjogot. Ez volt az „úszó gettó”.

A vármegyében az 1944. március 19-i német megszállás sajátossága volt, hogy a helyi zsidó tanácsok bizonytalan ideig a körzeti zsidó tanácshoz tartoztak. Az utóbbi élére a németek a győri Biringer János fakereskedőt állították. Elvileg ellenőrzése (!) alá tartozott „Zala, Vas, Veszprém, Sopron, Győr-Moson-Pozsony, Komárom, Esztergom, Nyitra, Bars és Hont vármegyék egész zsidósága”. A körzeti zsidó testület német parancsra írásban intézkedett a hitközségek feloszlatásáról. Március 25-én rendeletben hívta fel a győrszentmártoni zsidó tanács figyelmét, hogy a rendelkezések a kitért zsidókra is vonatkoznak.

A bezárt zsidó üzletekre megyeszerte már március végén megfogalmazódtak az első igények. A minisztérium leiratban figyelmeztette az alispánt és a főszolgabírókat, hogy csak indokolt esetben, előzetes egyeztetés után lehet soron kívül zsidó üzletet igénybe venni. A különböző zsidó ingatlanok kiutalásakor a járási leventeparancsnokot minden esetben meg kellett hallgatni, igényeit előnyben kellett részesíteni. Így egy-egy zsidó ingatlant több célra is fel lehetett használni: válhatott belőle például levente-otthon, levente-felszerelések raktára vagy akár csendőrpihenő.

A leventeparancsnokok szinte minden vármegyei településen igényeltek zsidó ingatlant. Volt, ahol a lebontandó házakra jelentették be igényüket. Gyimót községben az egyetlen zsidó ingatlant kettős hasznosításban vették igénybe. A megyei közigazgatás alkalmazottai is szívesen léptek fel vagyonszerzési igénnyel. A Tószigetcsiliközi járás főszolgabírója Győrben kért maga és hivatalnokai számára járási székházat, tisztviselői lakásokat.

Csendőrségi átirat és Telbisz Miklós alispán körirata szerint április derekán több községben a zsidók egyenként mezőgazdasági munkára jelentkeztek, és munkaszerződést kötöttek. Az alispán ezt a jelenséget a falvakra „rendkívül veszélyesnek” tartotta, és a vármegye valamennyi községének elöljáróságát arra utasította, számolják fel. „A zsidók munkavállalása csak nagyobb csoportban és megbízható felügyelet mellett engedélyezhető, mikor is esetleges káros hírverésük megakadályozható” – írta az alispán. Május elején – ugyancsak alispáni rendeletre – a „zsidónak minősülő” lakosok összeírását megismételték. A főszolgabíró a Magyaróvári járás területén 297, Győr környékéről, a Tószigetcsilizközi járásból 189 főről adott jelentést.

Zsidóknak hasznot hajtó jogosítvány június elejére már nem volt zsidó kézben.

Győr, Moson és Pozsony k. e. e. vármegyék a Székesfehérvár központú II. csendőrkerülethez tartoztak. Az eredeti rendelet alapján a deportálásban erre a csendőrkerületre közvetlenül a budapesti előtt került volna sor, vagyis az utolsó előtti lett volna. A gettósítási és deportálási sorrenden azonban változtattak, s ezt a területet a miskolci csendőrkerülettel együtt a III. zónába sorolták. Emiatt a vármegyei zsidók deportálása közvetlenül az erdélyi és a kárpátaljai zsidók deportálása után indult.

A járásokban összeírt zsidókat családtagjaikkal, hozzátartozóikkal együtt május 15-én, 16-án és 17-én kirendelt fogatokkal szállították be Mosonmagyaróvárra. A fogatok költségét a zsidó hitközségekre terhelték. „A zsidók a lehetőséghez mérten viszik holmijaikat és élelmiszereiket” – szólt az utasítás. Az előírt útvonalon haladó „transzportokat” a csendőrök kerékpáron kísérték. A jegyzőknek a főszolgabíró megszabta, hogy „a karhatalommal karöltve nyugodtan bonyolítsák le ezen akciót”.

A zsidó vallásfelekezeti és iskolai anyakönyvek beszolgáltatását június 24-én rendelték el. Június 30-án a gyömörei és a téti anyakönyveket már Győrbe szállították, a gyömörei rabbiiskolában „talmud és különböző zsidó hittankönyvek” maradtak vissza. Mosonmagyaróvárról július 18-án jelentették, hogy az anyakönyvek „a volt mosoni rabbi lakásán szorgos kutatás ellenére sem voltak feltalálhatók”.

A zsidók vagyonbejelentését és vagyonuk zár alá vételét, a leltározást április 30ig kellett lezárni. A pénzügyigazgatósághoz kétezernél több vagyonbejelentés érkezett. A rendelet alapján zárolt üzletek száma Győrött 436 volt. Mosonmagyaróvárott 54 üzlet és 34 iparos, a Mosonmagyaróvári járásban 30 szabadiparos, a sokoróaljaiban pedig 12 kisebbnagyobb ipartelep esett a végrehajtás alá.

A nyomaték kedvéért áprilisban és májusban a vármegye járásaiban 13 zsidót internáltak. Köztük hármat árurejtegetés, kettőt pedig vagyonrejtegetés vádjával. Többségük a Vas vármegyei sárvári internálótáborba került, onnan május 19-én vagy július 4-én adták őket át „németországi munkára”.

Az egyesített vármegyék területe 1944 novemberében és decemberében az újra indított deportálásoknak, a zsidók hírhedt hegyeshalmi gyalogmeneteinek egyik színhelye volt. Már október végén 70 munkaszolgálatos századot indítottak az ország kijelölt területeiről Beregfy Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter parancsára a bécsi országúton Németországba. November 2-től folyamatosan adták át őket Hegyeshalomban az SS átvevő bizottságnak. Később újabb tízezreket hajtottak fegyverrel, botokkal Budapestről a nyugati határra. Köztük igen nagy számban nők, serdülő gyermekek voltak. Őrzésükbe, kísérésükbe a helyi nyilas pártszervezeteket is bevonták. November végén teherszerelvényekben deportálták őket.

A helyi lakosság egy része nem fordult el, megdöbbent a szomorú menetek kapcsán. Sokan részvétet éreztek, nyilvánítottak az ázó-fázó lányok, nők, a nagyszámú idős ember gyalogoltatása láttán. A helyi nyilas lap ezt a humánumot elutasította. „Napok óta vonulnak át Győrött is a pesti zsidók. Akadtak magyar emberek, akik kenyeret és más ennivalókat adtak nekik, s közben sajnálkoztak” – írta az újság tollnoka.

Ugyancsak emberi együttérzésre utal, de egyben közvetlen megtorlással, internálással fenyegetőzik az egyik szolgabírói körirat is. „A járás területén átvonuló zsidó szállítmányokból (sic!) egyes személyek elszélednek. Ezek felkutatása folyamatban van, de a győri magyar kir. csendőrosztály parancsnokság szerint azért ütközik nehézségbe, mert az elszéledtek közül egyeseknek a lakosság szállást ad” – fogalmazott a dokumentum.

A Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet anyagi támogatása október elején került napirendre. Az egyesített vármegyék évente – pártoló tag minőségben – 120 pengőt fizettek a szervezetnek, s cserébe a Harcot, az intézet zsidóellenes, minden sorával gyűlöletkeltő hivatalos lapját ingyen megkapták.

A nyilaskeresztesek október 15-i hatalomátvétele után terrorhadjárat indult a bujkáló, illetve addig különleges érdemeik vagy keresztény házastársuk miatt el nem hurcolt „kivételezett” zsidók ellen. Már az első napokban internálták azokat, akik „a zsidókkal összeköttetést tartottak fenn”. Novemberben a helyi alvilági figurák elkezdték a győri Dunaparti kivégzéseket. A folyó menti községek hatóságai jelentették, hogy holttesteket vetett ki a Duna, de a győri rendőrség „semmit sem tudott megállapítani”. Áldozataik „gyanús vagy kommunista” helyi lakosok és a gyalogmenetekből lemaradt vagy megszökött zsidók voltak.

A kivégzésre hurcolt zsidóknak azt mondták, hogy a gettóba viszik őket, de a folyóparti sortűz volt a tragikus folytatás. Későbbi vallomások szerint az öldöklésben önkéntesek is részt vettek, akik aztán a meggyilkoltak ruháiból válogathattak. Rendszeresen hurcoltak a győri Budai úti gyűjtőtábor barakkjaiból kiemelt zsidó férfiakat, nőket a halálba. Nagy szerepe volt a kegyetlenkedésekben a nyilaskeresztes „felderítőknek”, a „számonkérőknek” és a Német Állami Titkosrendőrség (Gestapo) ügynökeinek. A vérengzések élén a később 130 gyilkosságot beismert báró Strahlendorf Gyula állt. A büntetett előéletű volt rikkancs terrorizálta a várost, s a végsőkig gyilkolt.

1945. január 2-án a főispánhoz küldött jelentésükben a mindennapi kivégzéseket „elintézve” kifejezéssel jelölték: „1944. december 1–10-ig a városban állandó razziát tartottunk, ennek során 16 munkatáborból és csoportból szökött zsidót letartóztattunk, mivel átadni nem tudtuk őket sehová, elintézve. December 10-től 20-ig a városban bujkáló zsidók közül 13 darabot szedtünk össze (10 férfi, 3 nő), elintézve.”

A március végi felszabadulásig őrizetben tartott zsidókat mészároltak le a Hungarista Légió suhancai is. A golyózápor előtt áldozataikat megkínozták.

Május 12-én a megyei alispán részletes körrendeletet adott ki a zsidókra hátrányos megkülönböztetéseket tartalmazó összes jogszabály „teljes egészükben” hatályon kívül helyezésének tárgyában. Egyben hatálytalanította „a más tárgyban kibocsátott törvényeknek és rendeleteknek ama rendelkezéseit, melyek a polgári egyenjogúság elvét sértik”.

Az alispán elrendelte, hogy azokat a közalkalmazottakat, akiket a zsidótörvények és rendeletek alapján vagy zsidó származásuk, házastársuk zsidó származása miatt elbocsátottak, nyugdíjaztak vagy végelbánás alá vontak, előterjesztett kérelmük alapján állásukba vissza kell helyezni. Az 1945. február 1-je után visszatértek ezt 60 napon belül kérelmezhették. Az elbocsátás és a visszavétel közötti időt az előlépés és a nyugdíj szempontjából teljes egészében be kellett számítani.

Az elbocsátott személynek számot kellett adnia arról, hogy állásának elvesztése után milyen foglalkozást folytatott, s a visszavételét kérelmezőt „igazolási eljárásnak” kellett alávetni.

A zsidótörvények és rendeletek alapján kötött szerződésekről, kötelezettségekről, ügyletekről az alispán megállapította, hogy „mint uzsorás és kizsákmányolók, megtámadhatók”.

Lesújtó helyzetről tanúskodik a Győri Nemzeti Bizottság 1945. május 25-i jegyzőkönyve, amely a kor nyers valóságát tükrözi. Az egyik felszólaló megjegyezte, hogy „a visszatérők nagy részének még fekvőhely sem áll rendelkezésére. Javasolja (…), szólítsák fel a falu népét, hogy a birtokukban lévő idegen javakat jelentsék be.” A főispán elfogadta, s a jegyzőket arra utasította, hogy „a bejelentett tárgyakat újabb rendeletig őrizzék meg”.

Az 1980-as évekre a megyében mindössze két zsinagóga maradt fent, Győrben és Pannonhalmán, a többit lebontották. Az egykori vármegye területén zsidó hitközség 1989-ben csak Győrött működött.

·         in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp 471-492, Szita Szabolcs.