Hajdú vármegye

Hajdú vármegyében az első zsidó kereskedők Nádudvaron, Hajdúsámsonon és Földesen telepedtek le. Az 1832-ben készült első kimutatás szerint a vármegye településein 52 zsidó család élt, és a közösség összesen mintegy 270 személyt számlált. Az adóösszeírások tükrében a vármegye zsidó lakosságának lélekszáma a következőképpen alakult: 1880-ban 9766, 1910-ben 17 215, 1920-ban 19 205 lakos.

A zsidóság lélekszáma 1930-ban némi csökkenést mutatott: 18 698 főt tett ki. A zsidóság Hajdú vármegyében is létrehozta szociális és művelődési hálózatát. Egyesületei és alapítványai közül említést érdemelnek a betegsegélyző, a jótékonysági egylet, a koma- és szegénygondozó egylet, a nőegyletek, a különböző oktatási intézmények és a művelődési csoportok. A vármegye legtöbb településén a zsidó lakosok kereskedelemmel és kézműiparral foglalkoztak, de a 19–20. század fordulójától számos értelmiségit is találunk közöttük: orvost, ügyvédet, tanárt és mérnököt. Azt követően, hogy Hajdú vármegye és Debrecen főispáni székébe Gömbös Gyula híve, Vay László került, a zsidóellenes intézkedések 1932-től felerősödtek. Az 1935. évi országgyűlési választásokon a Nemzetiszocialista Párt a szavazatok 35 százalékával Hajdú megye második legeredményesebb politikai alakulatává vált. 1938-ban az új törvények bevezetése a megye zsidóságának gazdasági és társadalmi mozgásterét leszűkítette. Megyeszerte sok zsidó család megélhetés nélkül maradt.

1944-ben Hajdú vármegye két járásból állt: a központi járásból, amelynek székhelye Debrecen volt, illetve a Püspökladányi járásból. Külön közigazgatási egységet képezett három mezőváros: Hajdúböszörmény, Hajdúnánás és Hajdúszoboszló. Az 1941. évi népszámláláskor Hajdú vármegye 314 379 fős összlakosságából 15 243 volt izraelita vallású, ami közel 5 százalékos részaránynak felelt meg.

A vármegyei gettót 1944 tavaszán Debrecenben állították fel. Kölcsey Sándor polgármester javaslatára eredetileg a város nyugati részében helyezték el. Mivel Kölcsey a gettósítást alapjában véve ellenezte, Bessenyey Lajos főispán hamarosan felmentette tisztségéből. A zsidóellenes intézkedések végrehajtásában jelentős szerepet vállalt Szilassy László, Hajdú vármegye főispánja, Zöld József, Debrecen polgármester-helyettese, Szabó Gyula rendőrfőtanácsos, a gettó parancsnoka és Szilárdi Gyula csendőr ezredes. A debreceni gettó két részből állt: a Hatvan utca által elválasztott „kis” és „nagy” gettóból. Június 21-én Debrecen zsidóságát áthelyezték a Serly-téglagyárba, ahova Hajdú vármegye többi településének zsidó lakosait is behozták.

A VI. csendőrkerülethez tartozó Hajdú vármegye deportálási ütemtervét a zóna zsidótlanításával megbízott Sellyey Vilmos csendőr ezredes továbbította a csendőrparancsnokságnak. A polgármester hatáskörébe tartozott, hogy az úgynevezett „úti kellékek”-et előteremtse. Ez némi ennivalóból, továbbá minden marhavagon számára két vödörből (egyik az ivóvíz, a másik az ürülék és a vizelet számára), valamint a vagonok lezárásához szükséges láncból és lakatból állt. A debreceni gettót négy egymást követő napon elindított összesen öt transzporttal számolták fel. Ezek időpontja: június 25., 26., 27. és 28. volt.

A debreceni gettó foglyainak egyik része viszonylag szerencsés helyzetbe került azáltal, hogy a június 26-i és 27-i két deportálóvonatot összesen 6841 fővel a szentgyörgypusztai bevagonírozási központból az ausztriai Strasshofba irányítottak. Onnan a zsidókat július 1-jén mezőgazdasági és ipari munkára küldték Ausztria keleti részébe. Sokan kerültek Gmünd,Weitra, Wiener-Neustadt és Neunkirchen településekre, ahol a bánásmód és a körülmények viszonylag elviselhetőek voltak. A családok együtt maradhattak, és túlélésük esélye – a deportáltakhoz viszonyítva – sokkal jobb volt. Az Ausztriába szállított magyar zsidók a Hermann A. Krumey SS-Obersturmführer irányítása alatt működő, bécsi székhelyű iroda ellenőrzése alatt álltak. 1945 tavaszán, amikor a háború már a környéken tombolt, és a németek visszavonultak Németország felé, az SS úgy döntött, hogy a strasshofi munkatáborban dolgozó zsidókat magával viszi. Menet közben több száz embert lőttek agyon. Ennek ellenére az ausztriai munkatáborokat az ott lévők 75 százaléka túlélte, beleértve idős embereket és gyermekeket is. A Debrecenből indított másik három vonat az auschwitzi rakódóhoz érkezett. Ezek utasainak nagy részét a szelekció után egyenesen a gázkamrákba irányították.

Szintén a VI. csendőrkerület körzetébe tartozott Karcag gettója is, ahová a helybéli 800 zsidó lakos mellett a kunmadarasi és a tiszaszentimrei zsidókat is bevitték. Működésének csúcsán ebben a gettóban 1300 személy volt. Az ott fogva tartott embereket azonban a szolnoki cukorgyárba irányították át, és később onnan vagonírozták be őket.

Közvetlenül a második világháború után Hajdú vármegyében mindössze 5116 zsidó lakos élt, és lélekszámuk hamarosan tovább csökkent. A debreceni népbíróság Szabó Gyula volt rendőrfőtanácsost kötél általi halálra ítélte. Az 1949. évi népszámlálás a megye 322 182 fős összlakosságából 4510 zsidót írt össze, ami alig 1,4 százalékos aránynak felelt meg.

iin. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 493-520, Halmos Sándor, Lőwy Dániel