Borsod vármegye

Borsod megye egyházi és világi nagybirtokaira, illetve mezővárosaiba már a 18. század utolsó harmadában, valamint a 19. század első felében jelentős számú, jórészt galíciai származású zsidóság telepedhetett. A század második felében az északkelet-magyarországi régió az iparosodás egyik központjává vált. Ez a megyén belüli s a különböző típusú települések közötti munka- megosztást és kereskedelmi kapcsolatokat mélyítette el, ami az izraeliták további megtelepedésének is kedvezett: számuk 1910-ig 18 346 főre, az össznépesség 6,3 százalékára emelkedett. Ez az érték a természetes szaporodás visszaesése következtében a két világháború között csökkent, ugyanakkor 1941-ben a Borsodban élő 17 000 főnyi izraelitának már több mint 61 százaléka a régió iparforgalmi központjában, Miskolcon koncentrálódott (10 428; 77 362). A „vidéki” zsidóság az iparosodottabb északi és az inkább mezőgazdasági jellegű délibb fekvésű járásokban egyenletesen oszlott meg, éspedig az egyes járásokban a következőképpen: 
Ózdi (1034; 51 651), 
Edelényi (999; 40 607), 
Sajószentpéteri (992; 30 921), 
Miskolci (1135; 71 764), 
Mezőcsáti (952; 36 301), 
Mezőkeresztesi (527; 26 023) és 
Mezőkövesdi (930; 47 695).

A megyében az 1944. áprilisi összeírás szerint 21 hitközség működött (valamennyi ortodox), amelyek között 13 anya- és 8 fiókhitközség volt.
Az 1930-as évek végétől a zsidótörvényekkel összhangban Borsodban is több diszkriminatív rendelet született e felekezet gazdasági és társadalmi visszaszorítására. Megtiltották az új iparigazolványok kiadását mindaddig, amíg az iparosok aránya (számukról helységenként kimutatások készültek) az egyes településeken 6 százalék alá nem csökkent. Egyik 1940 őszén hozott alispáni rendelet az izraelita kereskedőknek helyfoglalási engedélyek beszerzését sem tette lehetővé, a meglévőket be kívánták vonni, ami azt eredményezte, hogy a zsidó iparosok és kereskedők, a piaci árusokat és a házalókat is beleértve, árusként vagy viszonteladóként sem jelenhettek meg a vásárokon és a piacokon. Elkezdődött továbbá a csarnoki árusok fülkebérleteinek felmondása is, s az elrendelt összeírások után az izraelita tulajdonú mezőgazdasági és erdőingatlanokat megyeszerte kisajátították. Sőt 1943 végéig számos településen került sor az öt holdon aluli „zsidó ingatlanok” kiosztására, majd egyik 1944-es alispáni utasítás a zsidók „mezőgazdasági munkakörben” való foglalkoztatását tiltotta meg, mi több, az addig kapott ilyen jellegű engedélyek is érvényüket vesztették. E rendelkezések elsősorban a vállalkozó kispolgárságot, valamint az agrártermeléssel foglalkozó falusi izraelitákat sújtották, s pontos betartásukról, illetve a strómanok elleni szigorú fellépésről az átalakított törvényhatóság és a helyi képviselő-testületek, továbbá az egyre inkább jobboldalivá váló városi és járásbíróságok igyekeztek gondoskodni.
Az 1939. évi IV. te. (a II. zsidótörvény) hatálybalépését követően ugyanis Borsod vármegye törvényhatósági bizottságának 13 izraelita tagjából (a bizottsági tagok 3,7 százaléka) ii-et zártak ki, 9 póttag került ki a testületből; míg az összesen 252 zsidó községi képviselő-testületi tag közül (8,3 százalék) 248 mandátuma szűnt meg. Hasonló mértékben csökkent a választójoggal rendelkező izraeliták számara, a községi képviselő-testületi tagválasztóké pedig 1786-ról 4 (!) főre, tehát a megye zsidóságának csaknem egészét fosztották meg politikai jogaitól. (Az adatok Miskolc számadatait nem tartalmazzák.)
A német megszállás után az új kormány, illetve az izraelitákkal szembeni további intézkedések végrehajtásának egyik legbiztosabb bázisa Borsod vármegye lett. Elén Gömbös Gyula egykori híve és munkatársa, a kormánypárt egyik országosan ismert vezetője, Borbély- Maczky Emil állt, akit 1944. március végén erősítettek meg főispáni, valamint a VII. hadtestkerület kormánybiztosi tisztségében, egy hónappal később pedig Miskolc város főispánjává is kineveztek. Május lo-én elmondott programbeszédében az egységes keresztény Magyarország megteremtését és a „zsidókérdés megoldását” tartotta legfontosabb feladatának, miközben megerősítette, hogy „fajvédők s valameny- nyien egyformán százszázalékos antiszemiták vagyunk”. Borbély-Maczky tehát a zsidóságot nem csupán felekezetnek, hanem „idegen fajnak” tekintette, s mivel közvetlenül a Sztójay- kormány kinevezése után tárgyalt a miniszterelnökkel, Rátz Jenő miniszterelnök-helyettessel és Jaross belügyminiszterrel is, nyilvánvalóan kezdettől tisztában volt a németek szándékaival, amit feltétel nélkül támogatott.
A folytatódó s immár a zsidóság tulajdonjogának, egzisztenciájának, valamint legalapvetőbb emberi jogainak és életfeltételeinek korlátozását célzó intézkedések végrehajtását - például a szellemi pályákról való eltiltást, vagyonuk zár alá helyezését, üzletük átadását keresztény igénylőknek (több településen 1944 áprilisától a németek szállították el az árukészleteket) vagy az élelmiszerfejadagok csökkentését - Mikuleczky Gyula alispán, a megyeszékhelyen működő Gestapo-parancsnoksággal együttműködve irányította, ellenőrzését pedig külön rendeletekkel szabályozta. (A sárga csillag viseléséről például a főszolgabíróknak hetente kellett jelentést készíteniük.) Május elején készült el az alispán utasítására a zsidóság járásonkénti, valamint településenkénti összeírása (eszerint Borsodban — Miskolc kivételével — 6360 izraelita lakott), ami már „kényszerlakhelyük kijelölését” készítette elő. Erről Mikuleczky május kö-zepén tárgyalt a főszolgabírókkal, amelynek eredményeként a vármegye hét járásának székhelyén, valamint Szendrőn állítottak fel néhány nap alatt gettókat. Ezek működését mindenhol hasonlóképpen, a megválasztott zsidó tanácsokkal közösen szabályozták. A koncentrálást az alispánnal együttműködő csendőrparancsnokság és a járási csendőrőrsök végezték, ami ellen a falusi kistelepüléseken élő, meggyen-gült, sőt gyakran teljesen szétesett izraelita közösségek a legkisebb ellenállást sem tudták kifejteni. Ezzel összefüggésben Mikuleczky május 20-án újabb rendeletet adott ki, amelyben a leventeotthonnal, gyakorló- és lőtérrel, sportpályával, valamint raktárhelyiségekkel nem rendelkező községek részére a helyi zsidók által elhagyott ingatlanok igénybevételével kívánta e létesítményeket biztosítani, s ezáltal a gettósí- tást szélesebb társadalmi rétegekkel nemcsak elfogadtatni, hanem támogattatni is.
A minisztertanács június i-jén döntött arról, hogy a II. hadműveleti zóna VII. csendőrkerületéből — amelynek központja Miskolc volt — öt nap múlva, 6-án kezdték a zsidóság deportálásának közvetlen előkészítését. A korábbi gyakorlattól eltérően csak néhány nappal a bevagoní- rozás előtt vitték az izraelitákat a miskolci gyűjtőtáborba, ahonnan végül június 12-én három, 14-én és 15-én további két transzporttal, Ferenczy László csendőr alezredes jelentése szerint 13 500 főt, Kassa vasúti parancsnoka szerint 15 464 főt szállítottak Auschwitzba. A borsodiakon kívül ugyancsak Miskolcon gyűjtötték össze a Szerencsi járás (Zemplén megye), a Szikszói (Abaúj- Torna), valamint a Putnoki járás (Gömör-Kis- hont) izraelitáit. Néhány nappal a deportálás után Mikuleczky alispán elrendelte a „megszerzendő zsidó ingatlanok” kimutatását, s bár a megye árvaszéke külön utasítást adott ki az „ismeretlen helyen távollévő, hazajövetelükben és vagyonuk kezelésében gátolt” izraeliták részére vagyonkezelő gondnokok kirendelésére, a községi elöljáróságok nagy része ennek nem tett eleget, többségük az ingóságok elhurcolását sem tudta megakadályozni.
A nyilas-hatalomátvétel napjaiban a zsidóság elleni terror a munkaszolgálatosokra is kiterjedt. A Borsod megyei és miskolci orvosokból, gyógyszerészekből és mérnökökből álló két századot előbb Jolsvára, majd a Fejér megyei Pusztavámra vezényelték, ahol a település volks- bundista sváb lakossága nyílt gyűlölettel fogadta őket. Október i6-án a „német nép elleni lázadás” vádjával (Horthy előző napi proklamáció- ja után karszalagjaikat letépték és eldobták) a teherautókon megérkező SS-legények a mintegy 210 izraelitát a falu szélére hurcolták, levetkőztették, és húszas csoportokban kivégezték. Néhányuknak sikerült megszöknie, akik közül három személyt a falu Volksbund-tagjai fogtak el.
Hasonló sorsra jutottak azok a miskolci és megyebeli zsidó iparosok, akiket a régió székhelyén, a Hadirokkantak utcájában létrehozott ún. Judenheimban foglalkoztattak. A németek által létesített s az SS-katonák szükségleteit ellátó műhelyben dolgozó szabókat, varrónőket, cipészeket, asztalosokat, bádogosokat és egyéb szerelőket, körülbelül 40 (más adatok szerint 65) főt a Gestapo emberei 1944. október 24-én a Hejőcsaba határában fekvő Gadó-tanyára szállították, és előre megásatott sírba lőtték őket.
Borsod vármegye zsidóságának veszteségei országos összehasonlításban is kiemelkedők voltak. 1949-ben - az 1941-es területen - 12 hitközség működött, az izraeliták száma mindössze 3034 fő volt. Ebből 2025-en Miskolcon éltek, vagyis - a környező településekről a központba költözőket és a megyét elhagyókat figyelmen kívül hagyva - a vidéki zsidóság hozzávetőleg 85 százaléka, a miskolciaknak pedig mintegy 78 százaléka pusztult el.