Az 1941. évi népszámlálás szerint Magyarország lakossága 14 683 323 fő volt, akik közül 725 007-en (4,94 százalék) vallották magukat zsidónak. Ezen belül 400 981 zsidó élt a trianoni Magyarországon (184 453 Budapesten) és 324 026 a Magyarország által 1938 és 1941 között megszerzett területeken: mintegy 68 000 a Csehszlovákiától 1938 novemberében megszerzett Felvidéken és 78 000 a Csehszlovákiától 1939 márciusában megszerzett Kárpátalján; 164 000 a Romániától 1940 augusztusában megszerzett Észak-Erdélyben és 14 000 a Jugoszláviától 1941 áprilisában megszerzett Bácska térségében. Ezenfelül mintegy 100 000 főre rúgott azoknak a kitérteknek vagy a zsidó származású keresztényeknek a száma, akik az akkoriban hatályba lépő faji törvények értelmében zsidóknak minősültek. Közülük 89 640 fő élt a trianoni Magyarországon (62 350 Budapesten) és 10 360 a megszerzett területeken.
A túlnyomórészt városiasodott és hazafias érzületű zsidók az első világháborúbeli összeomlás után is fontos szerepet játszottak Magyarország modernizálódásában és kapitalista fejlődésében. Viszonylag kis hányaduknak sikerült megőriznie vezető pozícióját a szabadfoglalkozású pályákon és a gazdaság fő szektoraiban, így a bankvilágban, az iparban és a kereskedelemben. Az egyre kíméletlenebbé váló antiszemita agitáció és kormánypolitika hatására azonban a zsidók nagy többsége a megélhetésre valót is alig tudta magának összekaparni. Különösen igaz volt ez a Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállását megelőző háborús években. Az elszegényedett zsidókat a zsidó hitközségek támogatták, amelyek a vallási, iskoláztatási, egészségügyi és jóléti intézmények jól fejlett hálózatát tartották fenn.
A támogatás mértéke a központi jóléti intézmények és a helyi hitközségek pénzügyi állapotától függően közösségenként eltérően alakult. A nagyobb közösségek háromféle típusú hitközségekbe szerveződtek: a neológ (vagy reform-, illetve kongresszusi) hitközségekbe, amelyek prototípusa a pesti zsidó közösség volt, főként a magyarországi zsidóság beolvadni kész rétegeinek tagjaiból álltak, s a modern felekezeti gyakorlatot követték; az ortodox hitközségekbe, amelyek túlnyomórészt a beolvadást ellenző zsidókból tevődtek össze, akik ragaszkodtak a judaizmus hagyományos szertartásaihoz és gyakorlatához; és a létszámban legkisebb status quo hitközségekbe, amelyek tagjai általában „független” irányvonalat követtek. A két háború közötti időszakban a magyar zsidóság 267 nagyobb és 465 kisebb hitközségben tömörült. Ezek közül 104, illetve 131 volt neológ, 149, illetve 321 ortodox és 12, illetve 13 status quo hitközség. A neológ hitközségeket szinte minden esetben világi személyek irányították. Az ortodoxokat, noha hazaszeretetük semmivel sem maradt el a neológokétól, többnyire rabbik vezették. A szélsőséges ortodoxok, a zömmel jiddisül beszélő haszidokat beleértve, az ország északkeleti részein, főként Kárpátalján és Észak-Erdélyben koncentrálódtak.
A helyi hitközségek országos szervezeteik irányítása alatt működtek. Hatáskörük jellegét és korlátait a kormány szabta meg. A magyar zsidóság központi vezetését a neológok uralták, akik a trianoni Magyarország hitközségeinek többségét is ellenőrzésük alatt tartották. Ez a gazdag, hazafias érzületű és általában konzervatív elemekből álló vezetőség szilárdan elkötelezte magát a hagyományos konzervatív-arisztokrata rendszer értékei és alapelvei mellett. Egyértelműen azonosult Magyarország revizionista törekvéseivel, s a megszállás előtti korszakban mindvégig meg volt győződve arról, hogy a zsidóság és a magyarság alapvető érdekei szorosan összefonódnak. A magyar zsidók többségéhez hasonlóan a vezetők is büszkén hangoztatták, hogy ők „izraelita hitű magyarok”. Ilyenformán hajlottak arra, hogy az antiszemitizmus erősödését és a zsidóellenes intézkedések ezt követő meghozatalát az egész nemzetet érintő jogi és alkotmányos kérdésként fogják fel, amelyben a kor szelleme tükröződik vissza. Nem tágítottak attól a meggyőződésüktől, hogy a szomszédos országok zsidó közösségeivel szemben a magyarországi zsidók – a konzervatív-arisztokrata magyar kormány fizikai védelmét élvezve – a háborút túl fogják élni.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham