A maga nemében példa nélküli volt az a katonai szolgálatot kiegészítő munkaszolgálati rendszer, amelyet Magyarország működtetett a második világháború idején. A tengelyhatalmak szövetségének egyetlen másik tagja sem hozott létre olyan átfogó és sokoldalú kényszermunkarendszert, mint Magyarország. Több százezer katonaköteles korú férfit vontak be a rendszerbe, olyanokat, akiket „megbízhatatlanoknak” minősítettek, s azért nem adtak fegyvert a kezükbe. Ezeket az embereket magyar tisztek és őrök parancsnoksága és felügyelete alatt álló katonai egységekbe szervezték; a szerszámokkal felszerelt embereket főként útépítésben, bányászatban, vasútvonalak létesítésében és karbantartásában, valamint a katonai célokat szolgáló erődítési munkálatokban dolgoztatták egyrészt Magyarországon, másrészt Ukrajna és Jugoszlávia magyarok és németek megszállta területein. A frontvonalak mentén, különösen Galíciában és Ukrajnában utak karbantartására, hótakarításra, aknamezők megtisztítására és hadianyagok mozgatására is felhasználták őket. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a munkaszolgálati kötelezettség az összes „megbízhatatlan elemre”, köztük a kommunistákra, a románokra, a szerbekre és a szlovákokra vonatkozzon, ám a rendszer az országban elsősorban a zsidókérdés „megoldásának” eszközeként működött.
A munkaszolgálati rendszer a nemzetvédelemről szóló átfogó törvényben foglalt rendelkezés alapján alakult ki és fejlődött tovább. Az 1939. évi II. tc. néven elfogadott törvény a honvédelmi rendszer minden részletét szabályozta. A törvény nem irányult kifejezetten a zsidók ellen, mégis egyes rendelkezései később törvényes alapot szolgáltattak a kötelező munkaszolgálat bevezetéséhez. Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása után pedig ugyancsak a törvény egyes rendelkezéseire hivatkozva indokolták jogilag a végleges megoldás programjának megvalósítását. Ebben a vonatkozásban a legfontosabbaknak azokat a rendelkezéseket tekinthetjük, amelyeket a 141., valamint a 87–94. paragrafusok tartalmaznak. A 141. paragrafus rendkívüli hatalommal ruházta fel a kormányt háború vagy háborús veszély idejére, míg a 87–94. paragrafusok kimondták, hogy minden 14–70 év közötti személy, fizikai és szellemi képességeihez mérten munkára fogható a nemzet védelme érdekében.
A munkaszolgálat rendszerének törvényes alapját a 230. paragrafus biztosította. Első cikkelye értelmében minden olyan magyar állampolgár, aki 21. életévét betöltötte, és a katonai szolgálatra tartósan alkalmatlannak minősítették, kötelezhető arra, hogy egy-egy alkalommal három hónapot meg nem haladó időtartamban különleges munkatáborban „közérdekű munkaszolgálatot” teljesítsen. Első pillantásra nem is nagyon derült ki, hogy a munkaszolgálat rendszere milyen szándékokat szolgált, és milyen méretűre tervezték. Felületesen nézve nem tűnt kizárólagosan vagy szükségképpen hátrányosan megkülönböztető természetű intézménynek, ugyanis az eredeti terv szerint a munkaszolgálatosok ugyanolyan zsoldot, ruházatot és ellátmányt kaptak volna, mint a rendes katonák. A gyakorlatban azonban hamar bebizonyosodott, hogy ez az intézmény az ellenforradalmi korszak gyakorlatát tükrözi vissza, amely annak idején a „megbízhatatlanokat” a katonai szolgálatból módszeresen kirekesztette. A rendszer ugyanakkor azt a célt is szolgálta, hogy fokozatosan eltávolítsa a zsidókat az ország kulturális és társadalmi-gazdasági életéből. A munkaszolgálat szigorúan vett katonai céljai csupán másodlagos fontosságúak voltak. A honvédelmi minisztériumra hárult a 230. paragrafusban foglaltak gyakorlati alkalmazásának részletes kidolgozása. A minisztérium e feladat elvégzésével megbízott tisztviselői 1939. március 31-én megegyeztek abban, hogy ki tekintendő „zsidónak”. Az erről szóló törvényjavaslat a magyar parlament elé került, majd 1939-ben IV. tc.-ként törvényerőre emelkedett.
Az elnöki osztály 1939. április 12-én elfogadta a zsidótörvények hadseregbeli alkalmazásának irányelveit, amelyeket a minisztérium vezetőségi értekezlete három nappal később csekély változtatásokkal jóváhagyott. E szerint a tényleges tisztek és tisztfeleségek kötelesek voltak bizonyítani, hogy mind a négy nagyszülejük keresztény, míg a tisztesek esetében elegendő volt a szülők keresztény voltát igazolni. A zsidó tartalékos tisztek megtarthatták rangjukat, de behívásuk vagy általános mozgósítás esetén harctéri beosztást nem kaphattak.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham
