Zala vármegye

Az első zsidók Zala vármegye területére a 18. század első harmadában érkeztek. Zala zsidó közösségei földrajzi értelemben magyar eredetűek voltak, az 1735-ös zsidóösszeírás szerint a Vas megyei Rohoncról érkeztek. Lélekszámuk rohamosan gyarapodott. Az 1740-es években megszilárdultak későbbi népesebb közösségeik: Zalaegerszegen, Keszthelyen és Zalaszentgróton 99, Sümegen 8, Nagykanizsán és Tapolcán 7-7 család élt ekkor.

A Zala megyei zsidók lélekszáma 1890-ig folytonosan növekedett, arányuk a megye lakosságához képest 1870-ben volt a legmagasabb. Legtöbben 1846–1850 között költöztek be, amely megfelel az utolsó nagy morvaországi bevándorlásnak és az 1846-os lengyel nemesi felkelést követő, országosan is kimutatható, hatalmas migrációs hullámnak. Zalába korábbi kapcsolataikból adódóan minden bizonnyal zömmel Morvaországból érkeztek. 1890-től abszolút értékben és arányaiban is fogyott a megye zsidó lakossága, amelyben a meghatározó elvándorlás mellett szerepet játszott természetes szaporodásuk csökkenő tendenciája is.

Számuk és arányuk a megye összlakosságához viszonyítva a következőképpen alakult, az első országos népszámlálástól, 1785től 1941ig:

1.Az összes népesség; 2. Izraelita népesség; 3. Az izraelita népesség százalékos aránya az össznépességhez viszonyítva.

Általánosságban a zalai zsidók települési koncentrációja egyfajta lépcsőzetességét figyelhetjük meg, a 19. század végétől a kisebb településekből egyre nagyobb vonzáskörzetű piacközpontokba és városokba tartottak. 1941-ben 100 fős vagy annál nagyobb zsidó népesség tíz településen élt (Zalalövő, Alsólendva, Balatonfüred, Csáktornya, Keszthely, Nagykanizsa, Sümeg, Tapolca, Zalaegerszeg, Zalaszentgrót), ők tették ki a megye zsidó lakosságának 78 százalékát. Akkor a községek lakosai közül a megye ún. trianoni területén 0,1 százalék, az „elcsatolt területen” 0,5 százalék volt izraelita, s a megyei városok lakosságának 6,6 százaléka tartozott ehhez a felekezethez. Zala 203 településében voltak megtalálhatók (az összes település 41,3 százaléka), ezek közül 151-ben (az általuk lakott települések 74,4 százaléka) 10 főnél kevesebben (az összes izraelita lakos 8,2 százaléka), ami az esetek túlnyomó többségében csupán egy-egy családot jelentett.

Az első izraelita hitközségek már a 18. században megalakultak a megyében, a legkorábbi valószínűleg Zalaszentgróton, 1735-ben. Az izraelita községkerületek 1868-as beosztása szerint Zala (és Somogy) megye neológ hitközségei a IX. hitközségi kerülethez, 1921-ben (Baranyával és Somoggyal) a VI. kerülethez tartoztak, mindvégig Nagykanizsa székhellyel. 1885-ben 15, 1890-ben 17 izraelita anyakönyvi kerület létezett a megyében. 1944 áprilisában, a Magyar Zsidók Központi Tanácsa német rendeletre készült felmérése 15 zalai anyahitközség adatait őrizte meg. Közülük négy (Balatonföldvár, Hahót, Kővágóörs és Zalamihályfa) az ortodox irányzathoz, a többi a neológ irányzathoz tartozott.

A zsidó lakosság az országos viszonyoknak megfelelően vett részt Zala gazdasági életében. A vármegye összes népessége és izraelita népessége 1930as foglalkozási struktúráját mutatja az alábbi táblázat:

csoporton belül

A számok a keresőkre és az eltartottakra együtt vonatkoznak, az össznépességet az izraelitákkal együtt kell érteni. Az Egyéb kategóriában a bányászat és az ipar, a közlekedés, a véderő, a napszámosok, a házicselédek és az egyéb ismeretlen foglalkozásúak főcsoportjai szerepelnek.

Összetett képet mutat az őstermelők között lévő 0,1 százalék izraelita megoszlása. Itt is, hasonlóan az iparhoz, a tisztviselők között voltak nagyobb arányban jelen (8,6 százalék). Az „ezerholdasokhoz” 6 zsidó tulajdonban lévő földbirtok tartozott. A 100 holdon felüli birtokok tulajdonosai között 8,9 százalék, bérlői között 25 százalék volt izraelita. A 783 holdas zalaszentmihályi birtok tulajdonosa, Sternthal Bernát családja a hagyományos elitbe való beilleszkedés példáját mutatja: leánya, Eugénia a vármegye felsőházi tagja, Bosnyák Géza nyugalmazott főispán fiához ment feleségül.

A zalai zsidóság háromnegyede kereskedelemből és iparból élt, s a megye lakosságán belül a kereskedelemben és a hiteléletben meghatározó szerepet játszott. Nem voltak kiemelkedő arányban jelen a közszolgálatban és a szabadfoglalkozásúak között, ugyanakkor az ügyvédi praxisok felével s az orvosi praxisok harmadával ők rendelkeztek.

Zala népei és felekezetei között a zsidók többnyire békében éltek. Egyetlen jelentősebb, az egész megyére kiterjedő antiszemita megmozdulásról tudunk, ez azonban leleplezi a nyugodt felszín mélyén rejlő indulatokat. 1883-ban Zalában – összefüggésben az ország és közvetlenül Vas és Somogy megye hasonló eseményeivel – több hónapon át zsidóellenes zavargások lángoltak fel, különös erővel Zalaegerszegen, Zalalövőn, Nagykanizsán és Tapolcán. Kisebb-nagyobb, főként vidékről érkezett földműves-csoportok támadtak a zsidók otthonaira, üzleteire és templomaira. A tiszaeszlári per lezárását követően a Zólyom megyéből kiinduló antiszemita erőszakhullám csak a kormányzat erőteljes, katonaságot is igénybe vevő közbelépésére csitult el.

A vármegye politikai életére az 1930-as években erős jobboldali ellenzékiség volt jellemző. 1939-ben már csak a kormánypárt és a szélsőjobb (Nyilaskeresztes Párt, Egyesült Magyar Nemzeti Szocialista Párt, Keresztény Nemzeti Szocialista Front – az utóbbi párt mindkét parlamenti képviselője Zalában szerezte mandátumát) játszott jelentős szerepet, az ellenzéki pártok (kisgazdák, szociáldemokraták és liberálisok) korábbi csekély eredményeiktől is elmaradtak.

Zala vármegyében a főispáni tisztet 1936. november 25-től 1944. október 27-ig vitéz gróf Teleki Béla, a kormányzó párt vármegyei szervezetének elnöke, az egyre szélsőségesebb kormányzati politika feltétlen híve és aktív végrehajtója töltötte be. A német megszállást követő hetekben országosan mintegy 40 főispánt váltottak le hivatalából, Telekit azonban megerősítették állásában, mert (amint a helybeli sajtó írta): „mindig azt a szellemet képviselte, ami ma már irányadó”. 1944. október 16-án, Szálasi hatalomra kerülésekor „az alkotmányos szokásoknak megfelelően” lemondott, menesztették hivatalából. Teleki Béla antiszemitizmusa megfeleltethető a távoli rokon, Teleki Pál harmincas évekbeli, faji alapú politikai gondolkodásmódjának. A főispán szerepe a korszak zalai történetében még értékelésre vár. 1944. október 27-től 1945 márciusáig a megye nyilas főispánja Csomay Miklós volt, aki a háború végén – elődjéhez hasonlóan – Nyugatra menekült. Zala megye alispáni tisztét – 1944 őszétől, több hónapos megszakítással – 1938. május 12-től 1945. május 14-ig Brand Sándor töltötte be (ezt megelőzően, 1922-től megyei főjegyző volt). 1944. április végén formálisan szabadságolták, valójában felfüggesztették tisztségének gyakorlásában. Teleki felszólította, hogy kérje nyugdíjazását, erre azonban nem volt hajlandó. 1944 szeptemberében, a Lakatos-kormány kinevezésekor néhány hétig reaktiválták. Távollétében – hivatalából következően – 1945 januárjáig a főjegyző, a politikailag megbízhatóbb, kevesebbet aggályoskodó vitéz Hunyadi László helyettesítette. Hunyadit a zsidók elleni intézkedések végrehajtására 1944 februárjában Teleki hívta vissza Komáromból, ahova 1938 végén távozott. A tisztikarral rossz viszonyban volt ugyan, de a főispán személyes híveként nagy cselekvési szabadsággal rendelkezett. Olyan vehemenciával hajtotta végre a zsidóüldözési rendeleteket, hogy 1945 januárjában Szálasi az alispáni székbe emelte. A főjegyzői hivatalban a Csáktornyai járás éléről érkező Beznicza Pál váltotta fel.

1941 áprilisában, Jugoszlávia megtámadását követően, az első világháború után elcsatolt délvidéki területek visszakerültek Magyarországhoz, majd a Muraközben – rövid katonai irányítás után – augusztustól megindult a magyar polgári közigazgatás megszervezése. A Csáktornyai és a Perlaki járást újjászervezték, az Alsólendvai járás kiegészült, de területéből kiszakítva létrehoztak egy kisebb járást, Lenti székhellyel.

Az 1941. évi népszámlálás szerint a vármegye járásaiban izraeliták az alábbi járásokban éltek (zárójelben az izraelita lakosok, illetve az összlakosság lélekszáma):

• Alsólendvai járás (163; 36 579),
• Balatonfüredi járás (181; 15 003),
• Csáktornyai járás (487; 58 860),
• Keszthelyi járás (853; 35 193),
• Lenti járás (119; 18 294),
• Letenyei járás (85, 34 178),
• Nagykanizsai járás (183; 36 471),
• Novai járás (74; 21 732),
• Pacsai járás (257; 31 916),
• Perlaki járás (18; 44 657),
• Sümegi járás (350; 27 934),
• Tapolcai járás (754; 39 883),
• Zalaegerszegi járás (247; 41 289) és
• Zalaszentgróti járás (292; 24 625).

Nagykanizsán élt a vármegye legnagyobb izraelita közössége (2091; 30 792), itt a zsidók az össznépesség 6,8 százalékát adták. Nagyságrendileg a vármegyében a második a zalaegerszegi közösség volt (873; 13 967; 6,3 százalék), Keszthelyen pedig a vármegye harmadik legnagyobb izraelita közössége lakott (755; 11 987; 6,3 százalék).

A vármegye zsidó lakosainak gettóba hurcolását, majd deportálásuk előkészítését tehát 14 járásban szervezték meg. Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállásáról a vármegyei lapok március 23-án – az ország más lapjaihoz hasonlóan – a hivatalos kormányközleményt követően tudósítottak. A zalai napilapok rendre beszámoltak a zsidóellenes hatósági intézkedések és következményeik országos, megyei és délvidéki eseményeiről is, s a Zalai Közlönyben május végéig közöltek híreket az országban zajló gettósításról. A vármegye zsidó lakossága tehát viszonylag pontosan értesülhetett várható sorsáról, menekülési lehetősége azonban alig volt: megkülönböztető jelzés viselésére kötelezték őket, utazásukat erőteljesen korlátozták, lakóhelyváltoztatásukat tiltották, az országot nem hagyhatták el. A táborokról, gyilkosságokról szóló kósza hírek olyan felfoghatatlanok és távoliak voltak, hogy csak kevesekben keltettek közvetlen veszélyérzetet. Brand Sándor alispán április 6-tól több körlevélben hívta fel a főszolgabírók figyelmét a zsidók megkülönböztető jelzése tárgyában kiadott 1240/1944. M.E. számú rendeletben foglaltak betartatására és ellenőrzésére. Elrendelte a rendelkezések ellen vétők internálását, s az internáltakról minden hónap utolsó napjáig jelentést kért, az elsőt május 31-re. A főszolgabírók a járási csendőr-őrsparancsnokságok bevonásával tettek eleget intézkedési kötelezettségüknek. A zsidók összeírását országosan elrendelő 6136/1944. VII. res. B.M. számú titkos rendeletre Zala megye hatóságai azonnal reagáltak, a települési elöljáróságok április folyamán terjesztették fel elöljáróikhoz az összeállított névjegyzékeket. A rendelet értelmében az összeírás a zsidó közösségi szervezetek feladata volt, a kisebb településeken azonban, ahol gyakran csupán egy zsidó család vagy személy élt, a községi elöljáróságok (esetenként a csendőrség bevonásával) ezt maguk hajtották végre.

A rendelkezések a zsidó lakosság gettósításának közvetlen előkészületeit jelentették. A belügyminisztériumban 1944. április 7-én megtartott tanácskozáson kidolgozott forgatókönyv (6163/1944. B.M. VII. res.) szerint a Délnyugat-Dunántúl, vagyis a szombathelyi (III.) és a pécsi (IV.) csendőrkerület az V. zsidótlanítási zónát alkotta. A magyarországi deportálások Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon (I. zóna) április 16-án kezdődtek. Ezzel csaknem egy időben, április 19-én rendelték el Magyarország déli határsávjának hadműveleti területté nyilvánítását és kiürítését, ami Zala déli területeit is érintette. Az akció előkészítéseként táviratilag Budapestre rendelték a szegedi, a pécsi és a szombathelyi csendőrkerületek parancsnokait, a nyomozó-alosztályparancsnokokat és a rendőrség vezetőit. A megbeszélésen elnöklő Baky László tájékoztatta a megjelenteket, hogy az ország északi és északkeleti részeiben folyik a gettósítás, s német kívánságra a jugoszláv határ mentén is egy sávból a zsidókat katonai okokból ki kell telepíteni. A rendelkezésnek megfelelően Orbán László, a III. csendőrkerület parancsnoka április 22-re értekezletet hívott össze, amelyen részt vett Vas vármegye alispánja, Hunyadi László, a Zala vármegyei alispáni feladatokat ellátó főjegyző, az érintett városok polgármesterei, rendőrkapitányai és csendőrparancsnokai, továbbá a határzóna járásainak főszolgabírói. Orbán itt ismertette a vitéz Endre László belügyminisztériumi államtitkár által készített utasítást a zsidók táborba gyűjtéséről. A „különleges szükségintézkedések” Zalában az Alsólendvai, a Csáktornyai, a Nagykanizsai és a Perlaki járás zsidó lakosait érintette. Összegyűjtésük április 26-án kezdődött, s néhány nap alatt befejeződött, akkor még a Gestapo és az SS közreműködésével. Első, mintegy 800 fős, valószínűleg csak munkaképes férfiakból és fiúkból álló csoportjukat április 28-án vagy 29-én, feltehetően a német biztonsági rendőrség egyedi akciója (Einzelaktionen) keretében, különleges transzportként (Sondertransporte) deportálták. A többieket, mintegy 1200 embert, május 17-én szállították el Auschwitz-Birkenauba.

A zalai zsidók első transzportjának nagykanizsai elindítását követően, május 4-re, főispáni elnöki rendelettel köztisztviselői értekezletet hívtak össze Zalaegerszegre, a vármegyeháza nagytermébe „a zsidók lakásával és lakhelyével kapcsolatos kérdések megtárgyalása, az 1610/ 1944. M.E. sz. (IV. 28.) rendelet végrehajtása” tárgyában. A vármegye közigazgatási és karhatalmi vezetői végül május 3-án ültek össze s hallgatták meg Hunyadi László szóbeli eligazítását. A gettósítással kapcsolatos elképzelések az alispáni feladatokat ellátó főjegyző 18 024/ ni/1944. számú alispáni rendeletében öltöttek hivatalos formát. A főszolgabírói iratok között fennmaradt alispáni szóbeli utasítás szerint a zalaegerszegi gettóba 1420, a tapolcaiba 854, a keszthelyibe 855, a zalaszentgrótiba 591, a sümegibe 316 zsidó vagy zsidónak minősített személy beköltözésével számoltak az áprilisi összeírások alapján. A május 4-én kiadott rendelet értelmében „az átköltöztetést azonnal meg kell kezdeni, és legkésőbb 1944. május hó 16-án estig be kell fejezni. E határidőn túl tehát a vármegye területén zsidók kizárólag a kijelölt zárt területeken, illetve házakban lakhatnak.”

A határzónán kívül lakó zalai zsidók kényszerlakhelyre költöztetése május második hetében teljes lendülettel megindult, s a terveknek megfelelően május 16-án nagyrészt befejeződött. Előbb a járásszékhelyeken, majd a kisebb településeken, ezekben gyakorlatilag 24 óra leforgása alatt.

A falusi zsidókat hajnalban összeterelték, és nagyobb településekre kísérésük után szekerekkel vagy vasúton a 18 024/ni/1944. számú rendeletben kijelölt helységekbe, illetve (néhány nappal később) Pacsára szállították őket. Zala vármegye területén egy internálótábor (Nagykanizsa), hét gettó (Keszthely, Nagykanizsa, Pacsa, Sümeg, Tapolca, Zalaszentgrót, Zalaegerszeg – Sümegen kijelölt házsorba költöztették a zsidókat, de nem zárták el őket) és két vagonírozó hely (Nagykanizsa, Zalaegerszeg) volt. Pacsán a gettó létrehozására utóbb került sor, a nagykanizsai gettó felszámolásával összefüggében. Zalaszentgrót nem tudta fogadni a szomszéd Pacsai járás zsidóit, ezért azok részben a járásszékhelyen sebtében felállított gettóban maradtak.

Az eredeti terv szerint a Nagykanizsai járásból is Szentgrótra vitték volna a zsidókat, ezt azonban a déli területek eseményei túlhaladták. Az V. zóna gettóiban hetek óta fogva tartott zsidók deportálására vonatkozó terveket június 22-én, Siófokon véglegesítették. A Baky László államtitkár elnökletével megtartott értekezleten Endre Lászlón és a „zsidótlanító” különítmény tagjain kívül megjelentek a két csendőrkerület közigazgatási, csendőrségi és rendőrségi vezetői. A bevagonírozás előkészítéseként szükséges koncentrálásra nyolc főbb gyűjtőtábort jelöltek ki, a Zala vármegyei gettók számára Zalaegerszeget. A deportálási központokba összegyűjtött zsidókat július 4–6-án hurcolták el, a Zalaegerszegen összezsúfolt mintegy 3100 ember közül 2900at a második napon, 1944. július 5-én. (Június 22-e után Sárvárra vittek 209 személyt.) Aznap reggel a városba érkezett Endre László, hogy az akció végrehajtását ellenőrizze. A zalai zsidókat szállító tehervonat július 7-én ért Auschwitzba, valószínűleg a bécsi útvonalon.

A nagykanizsai és a zalaegerszegi vagonírozási központokból összesen mintegy 5100 embert vittek el. A zsidók kényszerlakhelyre költöztetésével egyidejűleg meginduló, teljes kifosztása során a polgári közigazgatás elemében volt: megbízhatósága, pontossága, a lakosság amorális csoportjainak aktív közreműködésével gördülékennyé tette az „ügyintézést”. 1944 júliusától a levéltári dokumentumok túlnyomó többsége a lezárt üzletekben, műhelyekben és lakásokban, valamint a gettókban hátramaradt, zsidók tulajdonát képező ingóságok és az ingatlan vagyon leltározásának, majd értékesítésének adminisztrációját tartalmazza.

A zsidóság szisztematikus kifosztásában szinte minden központi, vármegyei, járási és helyi közigazgatási szerv részt vett. A zalaegerszegi Göcsej Egyesület már május 31-én levélben fordult a főispánhoz. Arra kérték, járjon közbe a zár alá vett zsidó műtárgyak kormánybiztosánál, Csánky Dénesnél annak érdekében, hogy a Göcsej területén lévő zsidó tulajdonú műtárgyak, muzeális értékű egyéb tárgyak és könyvek (a szekrényekkel együtt) a létrehozandó Göcseji Gyűjteményt gyarapítsák. Teleki támogatta azt a koncepciót, hogy a vidéki értékek vidéki múzeumokhoz kerüljenek. Egyúttal felhívta a kormánybiztos figyelmét a keszthelyi Zádorféle magángyűjtemény zár alá vételének szükségességére, illetve arra, hogy a palini Elek-kastélyban értékes festmények találhatók. Ezek felbecsülésére Darnay Bélát, a keszthelyi Balaton Múzeum igazgatóját kérték fel, hiszen kormánybiztosi megbízottként a műtárgyak kiválasztása és a múzeumok közötti szétosztása az ő feladatát képezte. Darnay maga is szívén viselte a zsidó tulajdonban volt képzőművészi értékek megszerzését, ezért ő hívta fel a főispán figyelmét az említett magángyűjteményekre és arra, hogy Csáktornyán zsidók tulajdonában, a Festeticsek birtokában valaha volt műtárgyak találhatók. A főispáni kérés meghallgatásra talált, s a Göcseji Gyűjtemény tetemesen gyarapodott.

A Zalamegyei Újság 1944. október 18-án adta hírül, hogy Horthy lemondott, s a kormányzói jogkör a miniszterelnökre, Szálasi Ferencre szállt – a Nyilaskeresztes Párt „visszakapta jogait”. A Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom Észak-Zala Megyei Központja mint a „Magyar Nemzet politikai akaratának megtestesítője” sietett közzétenni zsidókkal kapcsolatos intézkedéseit. Elhatározták a maradék zsidóság nyilvántartásba vételét, s ennek elősegítésére utasították az államrendőrséget. A következő napokban többször is közleményben határozták meg, ki tekintendő zsidónak az új rendelkezések szerint. 1945 januárjában és februárjában a nyilasok egy-egy átfogó razziát tartottak Vas és Zala vármegyében, amelynek során több ezer embert tartóztattak le. Közülük 150 főt – feltehetően korábban kivételezett vagy bujkáló, esetleg munkaszolgálatos zsidókat – deportáltak.

1941-ben Zala megye lakosai közül 7027-en voltak izraeliták, a teljes lakosság (511 373 fő) 1,4 százaléka. Azoknak a száma azonban, akiket a holokauszt érintett, ennél valamivel nagyobb volt. Jiddis és héber anyanyelvű lakost összesen 48-at, „zsidónak minősített” lakost 877-et vettek számba a népszámlálás során. Az 1949. évi népszámlálás szerint Zalában az összes népesség 265 639 fő volt, ebből izraelita vallású 606 fő (300 férfi és 306 nő), a megye lakosságának 0,2 százaléka. A vármegye 1937. december 31-i határai között az 1949. évben kilenc hitközség működött (közöttük egy ortodox Balatonfüreden, egy status quo ante Tapolcán és hét neológ közösség – Keszthelyen, Nagykanizsán, Pacsán, Sümegen, Zalaegerszegen, Zalalövőn és Zalaszentgróton), amelyekhez 1949-ben összesen 80 helység tartozott (Balatonfüredhez 15, Tapolcához 9). A vészkorszak után, 1950-ben Zala kongresszusi hitközségei a kaposvári központú III. dél-dunántúli községkerülethez sorolódtak, központjuk Nagykanizsa maradt. A Zsidó Világkongresszus felmérése szerint 895 zsidót tartottak nyilván a megyei hitközségek, az 1941-es létszám 12,8 százalékát. Eszerint elpusztult vagy elhagyta lakhelyét a megye zsidó lakosainak 87,2 százaléka. (Az utóbbi számok a visszatértek és a megmenekültek vándormozgalmának feltérképezhetetlensége és a felmérések bizonytalanságai miatt nem lehetnek pontosak.)

·         in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp 1313-1372, Vörös István Károly