Zsidó letelepedés menete Zemplén vármegyében
Zsidó lakosok száma és aránya Járásonként és Településenként, 1840-1941 között. (KSH adatbázis)
Zemplén vármegye zsidó emlékezete
Tartalom: BODROGKERESZTÚR, CIGÁND, ERDŐBÉNYE, GARANY, KIRÁLYHELMEC, MÁD, MEGYASZÓ, OLASZLISZKA, RICSE, SÁROSPATAK, SÁTORALJAÚJHELY, SZERENCS, TÁLLYA, TARCAL, TISZALÚC, TOKAJ, TOLCSVA
Szerencsi járás
SZERENCS
A Szerencsi járás székhelyén a 19. század legelején alakult hitközség (első elnöke Bilitzer Jakab földbérlő volt), amely szentegyletet, jesivát, majd komaegyletet is működtetett, elemi iskolája viszont az állami iskola megnyitása után feloszlott. A település cukorgyára, uradalma, valamint közlekedési (vasúti) gócponttá fejlődése kedvező gazdasági lehetőségeket biztosított, így az izraeliták száma a 19. század végéig jelentősen emelkedett. A közösség lélekszáma 1910-ben 919 volt, amely a népesség 15,1 százalékát tette ki, de mivel a tagság létszáma a két világháború között stagnált, 1941-ben sem voltak sokkal kevesebben, s akkor 916 főt számoltak össze, akik a lakosság 12 százalékát alkották. 1918 júliusának utolsó napjaiban Szerencsen is zsidóellenes akciókra került sor: többeket letartóztattak, illetve árukészleteket és készpénzt koboztak el.
A hitközség élén 1944-ben Engel Mór borkereskedő és Lemberger Ernő anyakönyvvezető rabbi állt.
A Szerencsi járásban az 1940es évek elején a következő településeken éltek izraeliták (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):
- Alsódobsza (7; 655),
- Bekecs (88; 1990),
- Berzék (3; 943),
- Gesztely (52; 1916),
- Girincs (20; 995),
- Golop (9; 966),
- Hernád
- németi (40; 2922),
- Kesznyéten (29;1773),
- Köröm (14; 1008),
- Legyesbénye(45; 2105),
- *Mád (304; 3528),
- *Megyaszó(76; 3098),
- Mezőzombor (4; 2471),
- Monok (66; 2901),
- Ond (41; 832),
- Rátka (2;1189),
- Sajóhídvég (9; 993),
- Sóstófalva (4;341),
- Szerencs (916; 7 613);
- Taktaharkány (59; 3154),
- Taktaszada (11; 1889),
- Tállya (173; 3564),
- Tiszalúc (105; 3618)
- Újcsanálos (15; 1266).
A szerencsi zsidókat 1944 tavaszán a helyi zsinagógában és a hitközségi épületekben gyűjtötték össze. Ezt megelőzően Nemes Géza cukorgyári igazgatót az izraelita tisztviselők „visszahagyása” miatt, amely a termelés zavartalanságát célozta, internálták. 1944. június elején, a járás zsidóságának többségével együtt a szerencsieket is a miskolci téglagyári gettóba hurcolták. Deportálásukra június 14-én és 15-én került sor.
A második világháborút követő elvándorlás eredményeként a maradék szerencsi hitközséget, amelyhez 1949-ben 6 település tartozott, összesen 147 fő alkotta. Elnöke Groszmann Jenő volt.
Mád
A Szerencsi járás településén már a 18. század második felében működött hitközség, néhány évtized alatt oktatási és szociális intézményei kiépültek, sőt jesivája és virágzó hitélete országosan ismertté tette, s távolabbi megyék, valamint nagyobb városok zsidóságát is vonzotta. S bár a közösség az ortodoxia egyik fő bázisa maradt, ahol a haszid befolyás erőteljesen érvényesült, a 19. század végétől az újabb generáció gyermekeit az állami iskolába adta (itt izraeliták is tanítottak), s a helyi közigazgatásban ugyancsak részt vett.
A két világháború között a fiatalabb korosztály értelmiségi és kereskedelemmel foglalkozó tagjai közül sokan elköltöztek Mádról. Az izraeliták összlétszáma 1910-ben 729 fő volt, a népesség 19,4 százaléka, 1941-ben már csak 304 fő, ez a lakosság 8,6 százalékát jelentette. A hitközségben a szélsőséges ortodoxia pozíciója erősödött, amely a közösséget zártabbá tette, s a cionizmus terjedését akadályozta. Az 1940-es évek elején Mádon mégis cionista csoport alakult, amely azonban éppen az idősebbek ellenállása miatt nem fejthetett ki aktív tevékenységet.
Ezek a változások a keresztény népesség attitűdjét is módosították. A korábbi befogadó magatartást (az izraeliták például szívesen látott tagjai voltak a helyi polgári kaszinónak) a meg nem értettség és az ellenszenv váltotta fel. Az 1930-as évek végétől felerősödő antiszemita sajtó propagandája, amely kezdetben éppen a beszivárgó, idegen és asszimilálatlan zsidók ellen irányult, az ellenszenvet tovább mélyítette. Ehhez járult az átalakuló közigazgatási apparátus és a rendőri alakulatok erélyes fellépése (a férfiak egy részét 1940-től munkaszolgálatra vitték, míg 3 családot ez év augusztusában Kamenyec-Podolszkijba szállítottak és végeztek ki, továbbiakat pedig ugyancsak az állampolgárságukat igazoló papírok hiányában kívántak kiutasítani a településről), illetve ezzel szemben a meggyengült és elöregedett közösség passzivitása, sőt a sorsukba való „fatalista beletörődés”, amely 1944 áprilisában koncentrálásuk radikálisan gyors és ellenállás nélküli végrehajtását is biztosította. Pészah ünnepe után terelték a csendőrök az izraelitákat a helyi zsinagógába, s egykét napos fogva tartás után szállították őket az újhelyi gettóba, ahonnan három transzporttal (május 16-án, 22-én és 25-én) kerültek az auschwitzi haláltáborba. Itt halt meg a közösség rabbija, Ehrenreich Mózes is.
A helyi zsidóság 10-12 százaléka (körülbelül 40 fő) élte túl a holokausztot, akik a hitközség újjászervezésével próbálkoztak. Rabbit is választottak, ám számuk az 1940-es évek második felében, majd az 1950-es években tovább csökkent. Mádon 1949-ben 28 zsidó élt.
Megyaszó
A Szerencsi járás településén a 18. század végén jelentek meg az első izraeliták. Az 1800as évek elején hitközség alakult, amelynek hamarosan zsinagógája, valamint iskolája is felépült. A 19. század végétől azonban számos zsidó család költözött el a faluból, az egykori szervezeti, közösségi élet hanyatlott. A településen 1910-ben 123, 1941-ben már csak 76 izraelitát írtak össze.
1941-től a férfiak többségét munkaszolgálatra kényszerítették, míg a településen maradottakat 1944. április 15én előbb a helyi zsinagógában gyűjtötték össze, majd a sátoraljaújhelyi gettóba szállították, ahonnan deportálták őket.
A vészkorszakot mindössze 9 fő élte túl, így a hitközséget a világháború után nem szervezték újjá.
Tállya
Tokaj-Hegyalja régi uradalmi településére a 18. század végén jöttek az első izraeliták. Később a nagybirtokkal elmélyülő gazdasági kapcsolatok, a szőlő és földbérletek, illetve a filoxérapusztítás után a környező falvak zsidó népességére az olcsó szőlőtelkek nagy vonzerőt gyakoroltak. Így a zsidók lélekszáma 1910-ig 282 főre, arányuk pedig 7,7 százalékra emelkedett. A hitközség intézményei megszilárdultak, elemi iskolája viszont 1903-ban megszűnt, s a zsidó gyermekek ezt követően az evangélikus iskolában tanultak. A két világháború között a zsidók száma csökkent, és sokan elszegényedtek. A településen 1941-ben 173 izraelita élt, akik a népesség 4,9 százalékát tették ki. A hitközség élén az 1940-es évek elején Nagy Ármin nyugalmazott tisztviselő, valamint Rosenbaum Miklós anyakönyvvezető rabbi állt.
Tállyáról az 1941. július 12én kelt rendelet, valamint az ezt kiegészítő titkos utasítást követően, amely „az országba az utóbbi időben beszivárgott lengyel és orosz zsidók minél nagyobb számban” való elszállítását tűzte célul, az állampolgárságukat igazoló okmányok hiányának ürügyével izraelitákat (a Trattner és a Moskovics család több tagját) hurcolták Kőrösmezőre és onnan Kamenyec-Podolszkijba, ahol augusztus végén kivégezték őket. A meggyengült és a csendőrök által megfélemlített közösség tagjait 1944. május végén szállították a miskolci téglagyár területén felállított gettóba, ahonnan június közepén deportálták őket.
A településre a vészkorszak után mintegy 30-an tértek vissza, akik bár megpróbálták a hitközséget újjászervezni, ez nem valósulhatott meg. A tagok száma tovább csökkent, s egykori épületeiket, valamint a templomot az országos iroda eladatta. Tállyán 1949-ben – a hozzá tartozó három további helységgel együtt – 21 zsidó élt.
Tiszalúc
A Szerencsi járás községébe a 17. század végétől telepedtek izraeliták, akik kezdetben – a Tisza közelségét kihasználva – fakereskedéssel, majd regálé és földbérlettel, iparűzéssel, bolti kereskedéssel, valamint agrártermeléssel foglalkoztak. A Hegyalja más településeihez hasonlóan már a 18–19. században differenciált és változó foglalkozási, valamint vagyoni struktúrát alakítottak ki. E folyamattal párhuzamosan a hitközség, amely előbb a mádihoz, az 1880-as évektől pedig a szerencsihez tartozott, szociális- segélyező és oktatási intézményeit is létrehozta, zsinagógáját pedig a 19. század legvégén építette fel. Az izraeliták száma 1900-ban 159 fő, a népesség 6,2 százaléka, 1930-ban pedig 174 fő, amely az összlakosság 5 százalékát jelentette.
Az 1930-as évek végétől a zsidótörvények és az egyéb diszkriminatív rendeletek végrehajtásának körülményeit, illetve „következetességét” Tiszalúcon is a helyi – átalakuló – hatalmi-közigazgatási apparátus, továbbá a rendőri és a csendőri alakulatok jelenléte határozta meg. Az izraeliták iparengedélyeit bevonták, földjeiket kisajátították, a kereskedők tevékenységét megtiltották, és az alkalmazottakat elbocsátották. 1941 nyarától a csendőrség a településre menekült, „tisztázatlan állampolgárságú” izraelitákat internálta, akiket augusztusban Kamenyec-Podolszkij közelében végeztek ki; majd 1942 elején 20-25 férfit munkaszolgálatra hívtak be.
A településen maradt izraelitákat 1944 áprilisában, pészah ünnepe után gyűjtötték össze a zsinagóga udvarán. Onnan az újhelyi (más visszaemlékezések szerint a miskolci) gettóba kerültek, ahonnan május 22én és 25én deportálták őket.
A világháború után csupán néhány túlélő tért vissza Tiszalúcra, ám a hitközség nem alakult újjá, s az 1960-as évek elejére a településen egyetlen izraelita maradt.
- in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Bodrogközi járás
Cigánd
A Bodrogközi járás településén – amely Kis és Nagycigánd közigazgatási egyesítésével jött létre – a 19. század elején jelentek meg az első izraeliták, akik a Sennyey-birtok áruforgalmába kapcsolódtak, a további beköltözők viszont már iparűzéssel, illetve földműveléssel foglalkoztak. A hitközség az első világháború után önállósult a királyhelmecitől. A közösség 1920-ban építette zsinagógáját, emellett szentegylete, talmud-tórája, valamint 6 osztályos fiú és leányiskolája is működött. S bár az izraeliták lélekszáma a századfordulótól csökkent (1900-ban 318 fő, az összlakosság 8,8 százaléka; 1941-ben 193 fő, 3,8 százalék), integrálódásuk a felekezetileg és kulturálisan tagolt lokális társadalomba a két világháború között is folytatódott. A hitközség világi vezetője a vészkorszakban Jakobovits Tibor, rabbija – 1918 óta – Neumann Dávid volt.
A helyi zsidóság 1944 elejéig viszonylagos nyugalomban élhetett. Iparengedélyeiket nem vonták vissza, értékeiket megtarthatták, s a források szerint a településen „antiszemitizmus nem volt érzékelhető”. Koncentrálásuk viszont 1944. április közepén néhány nap alatt a legkisebb ellenállás nélkül zajlott le. Az izraelitákat a helyi zsinagóga udvarán zsúfolták össze (ahova csak csekély élelmet vihettek magukkal), majd a sátoraljaújhelyi gettóba kerültek, ahonnan május végén több transzporttal szállították őket az auschwitzi megsemmisítő táborba.
A háború után körülbelül 30 személy tért vissza Cigándra, akik Glück Jenő vezetésével a hitközség újjászervezését kísérelték meg. Ám a fiatalabbak elvándorlása következtében az 1960-as évek elejére a településen mindössze 4 izraelita maradt
KIRÁLYHELMEC
A Bodrogközi járás székhelyén a 19. század elején alakult hitközség, melynek gyors megerősödését különböző intézményeinek (szentegylet, jesiva, talmud-tóra) létrejötte és templomának korai (1850 körüli) felépülése jelzi. A település a dualizmus évtizedeiben a kistérség áruforgalmi és ipari centrumává vált, sőt központi szerepköre a hatalomváltást követően, az 1920as, 1930as években tovább erősödött. Az itt élő izraeliták száma a két világháború között számottevően emelkedett: 1910-ben 571 fő, a lakosság 20,9 százaléka, 1938-ban már 916 személy, amely az össznépesség 24,1 százalékának felelt meg. A településen 1941-ben 886 személy vallotta magát izraelitának.
A zsidótörvények hatályát a visszacsatolt felvidéki területekre is kiterjesztették, s a kormány már 1939 elején elrendelte – ezen településekre vonatkozóan – a kereskedői és iparengedélyek revízióját, amelynek következtében Királyhelmecen is több izraelita vállalkozás szüntette be tevékenységét. Emellett a lakosság gazdasági, szociális helyzetének romlása (például a magasabb árak, az adók emelkedése), valamint az Egyesült Magyar Párt zsidósággal szembeni durva vádjai (megbízhatatlanság, magyarságuk feladása, illetve a magyarság elárulása) e település – miként általában a visszacsatolt határ menti falvak – közösségét az izraelitákkal szemben ellenségessé vagy közömbössé tette, így egy-egy család segítését célzó későbbi akciók egyéni és elszigetelt jelenségnek minősültek.
Az 1938as területrendezést követően a Bodrogközi járás az alábbi közösségeket foglalta magában (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):
- Ágcsernyő (48; 560),
- Bacska (14; 620),
- Battyán (45; 1196),
- Bély (90; 1087),
- Bodrogmező (24; 781),
- Bodrogszentes (100;1126),
- Bodrogszentmária (33; 599),
- Boly(45; 790),
- Cigánd (193; 5114),
- Cséke (11;281),
- Dámóc (38; 720),
- Királyhelmec(886; 3756),
- Kisdobra (11; 547),
- Kisgéres(51; 1314),
- Kisrozvágy (31; 550),
- Kistárkány (75; 1331),
- Kisújlak (12; 255),
- Láca(55; 1498),
- Lelesz (135; 2082),
- Nagygéres(67; 1430),
- Nagyrozvágy (61; 1418),
- Nagytárkány (103; 1604),
- Perbenyik (74; 1339),
- Rad (39; 549),
- Révleányvár (24; 1213),
- Ricse (185; 3441),
- Semjén (27; 777),
- Szinyér (10; 372),
- Szolnocska (3; 405),
- Szomotorvércs (127; 1345),
- Véke (12; 546),
- Zemplénagárd (112; 2034) és
- Zétény (23; 854).
1944 márciusától az újjászervezett és túlbuzgó, rátermettségét minden eszközzel bizonyítani kívánó közigazgatási apparátus Királyhelmecen különös szigorral hajtotta végre az újabb zsidóellenes rendeleteket, s néhány nap alatt az izraelitáktól 43 000 pengő készpénzt és 2 000 000 pengő értékű ingóságokat koboztak el, míg Adler Lajos orvosi berendezéseit és műszereit a város zöldkeresztes egészségházának utalták ki.
A helyi zsinagógában összezsúfolt zsidóságot április közepén vitték át az újhelyi gettóba, ahonnan május végén több transzporttal szállították őket az auschwitzi megsemmisítő táborba.
Ricse
A Bodrogközi járás településére a 19. század elejétől költöztek izraeliták, majd hitközsége – amely az első világháború után önállósult – és oktatási intézményei is megalakultak. Az itt élő zsidók száma az 1920-as, 1930-as években tovább emelkedett: a közösség 1910-ben 129 tagot számlált, amely az összlakosság 6,6 százalékát jelentette, 1941-ben pedig 185 izraelitát számoltak össze, akik a népesség 5,4 százalékát alkották. A ricsei zsidók közül sokan a haszid irányzathoz tartoztak, míg a fiatalok körében a cionizmus eszméi terjedtek.
Ricsén az 1940es évek elejétől a megye legnagyobb internálótábora működött, ahová politikai foglyok, menekültek, illetve az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók kerültek (ellátásukról a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája és a protestáns vallásra tért zsidók szervezete, a Jó Pásztor Bizottság igyekezett gondoskodni), amely az antiszemita propaganda nyomán a helyi lakosság zsidóellenességét növelte. 1939-ben a faluban „szabadcsapatok” bántalmaztak és fosztottak ki izraelitákat. A táborban összegyűjtötteket Kőrösmezőre, majd a német hadsereg felvonulási területeire szállították, végül többségüket 1941. augusztus végén KamenyecPodolszkijban végezték ki.
A közösség tagjai közül 16 férfit köteleztek munkaszolgálatra, majd a település maradék zsidóságát 1944. április 15től szállították a sátoraljaújhelyi gettóba, ahonnan három transzporttal kerültek Auschwitzba.
A csonka hitközséget az 1940es évek végén – a hozzá tartozó négy településen élő zsidókkal együtt – mindössze 70 személy alkotta.
- in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Sárospataki járás
SÁROSPATAK
A nagy múltú iskolavárosban már az 1780-as években működött hitközség, majd a 19. században sorra alakultak oktatási, szociális és kulturális intézményei. S bár a hitélet szigorú ortodox keretek között zajlott, sőt a haszid térnyerés után ők külön tartották istentiszteleteiket, a hitközség egysége megmaradt, az izraelita elemi népiskolában az oktatás magyar nyelven folyt, s az 1920-as évek tudósítása szerint a régi, 1848-as tradíciók alapján „a magyarok és zsidók békés egyetértésben élnek egymás mellett”.
Az izraeliták száma a dualizmus végéig ezen a településen is emelkedett (1910-ben 1033 fő, a népesség 11 százaléka), majd a két világháború között stagnálóvá vált (1941-ben 1036 fő, a lakosság 7,8 százaléka). A hitközség élén az 1940es években Szóffer Mór kereskedő állt, rabbija pedig Schwarcz Lázár volt.
1940-ben több ezer izraelita munkaszolgálatost vezényeltek Sárospatakra, akiket a helyi repülőtéren dolgoztattak. Munka és életfeltételeik kezdetben viszonylag kedvezőek voltak (hozzátartozóik látogathatták őket), amely újabb és újabb egységek ideszállításával romlott. Magyarország hadba lépését követően a munkásszázadokat Ukrajnába hurcolták.
A település a Sárospataki járás székhelye volt, amely az alábbi községeket foglalta magában (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):
- Bodroghalász (3; 635),
- Bodroghalom (21;2050),
- Bodrogolaszi (8; 1455),
- Bodrogzsadány (2; 623),
- Erdőhorváti (20; 1396),
- Hercegkút (4; 1123),
- Károlyfalva (14;624),
- Komlóska (2; 964),
- Sárospatak (1036; 13 213),
- Tiszakarád (94; 4694),
- Tolcsva (363; 2845),
- Vajdácska (60;1937),
- Vámosújfalu (40; 786) és
- Végardó (1; 1115).
A zsidótörvények és az egyéb, az izraeliták egzisztenciáját fenyegető rendeletek végrehajtása után a német megszállással mindennapossá váltak az alapvető emberi jogokat és méltóságot sértő akciók: a zsidóverések, a pajesz és szakáll levágások, a köztereken tartózkodás korlátozása. A gettósítás április közepén kezdődött, amelynek során a községi adminisztráció által összeállított jegyzékek alapján az izraelitákat előbb iskolájuk épületében gyűjtötték össze, majd egykét napos ott tartózkodás után (miközben a csendőrök értékeiket kutatták), marhavagonokba zsúfolva szállították őket a sátoraljaújheyi cigánytelepre. A hitközség – szűk lehetőségei szerint – még akkor is igyekezett tagjairól gondoskodni (a patakiak például konyhájukat a végsőkig fenntartották), ám ez alig javíthatott a gettóba tömörítettek helyzetén.
A deportáltak ingóságainak egy részét a helyi zsinagógában gyűjtötték össze, amelyet a templom berendezéseivel együtt széthurcoltak.
Az 1944. május végi, június eleji deportálásokat követően mintegy 200 fő, az elhurcoltak ötöde tért vissza Sárospatakra (a körülbelül 200 behívott munkaszolgálatos közül 20-an), akik a hitközség újjászervezését kísérelték meg, ám számuk a következő években tovább csökkent: 1949-ben már csak 162 fő.
Tolcsva
A Sárospataki járás településén már a 18. század elején éltek izraeliták. Számuk a betelepedés és a nagy népszaporulat révén az 1880-as években megközelítette az ezer főt. Ezáltal Hegyalja egyik legnépesebb, a sokrétűen tagolt lokális társadalom részévé váló (szőlő és földművelők, kereskedők, iparosok, értelmiség), illetve szociális, oktatási és kulturális intézményekkel és egyesületekkel (segély- és nőegylet, népiskola, jesiva) rendelkező közösségévé vált. A század utolsó évtizedeiben viszont többen elvándoroltak Tolcsváról, s a természetes szaporulat is visszaesett. A közösség lélekszáma 1900-ban 725 fő, az össznépesség 22,8 százaléka, 1930-ban 481 fő (15,8 százalék), 1941-ben azonban már csak 363 fő, amely az összlakosság 12,7 százalékát jelentette. Ám a még mindig nagyszámú fiatal körében az 1920as években cionista csoport alakult, amely kultúrkört, valamint színházi előadásokat is szervezett.
Az 1930-as évek végétől a zsidóellenes rendeletek közül a legkövetkezetesebben az iparengedélyek bevonását, valamint a szőlő és az egyéb birtokok kisajátítását és a keresztény igénylők közötti szétosztását hajtották végre. Ez több mint 450 személy több száz hold ingatlanát érintette, amely a vármegye más településein vagy a fővárosban lakó izraeliták helyi birtokait is magában foglalta. Emellett a tolcsvai zsidóktól – Bornemisza Miklós alispán jelentése szerint – 23 kg ékszert (órákat, gyűrűket, láncokat), továbbá 34 000 pengő készpénzt vettek át, amely az önálló megélhetés lehetőségének teljes felszámolását jelentette. A hitközség – oktatásra vagy segélyezésre fordítható – bevételei ugyancsak a minimumra csökkentek, ráadásul azoknak egy részét az országos járulékok emésztették fel.
A személyes megfélemlítést szolgálta, hogy 1941 nyarán a rendőrség a településre menekült izraelitákat internálta, akiket az év augusztusában Kamenyec-Podolszkijban végeztek ki. Az 1942-ben behívott munkaszolgálatosok többsége, 25-30 fő, Ukrajnában vesztette életét. Mindezek ellen a 30 tagú cionista csoport sem tudott hatékonyan fellépni.
A településen maradt 300 izraelitát 1944. április közepén gyűjtötték össze a zsinagógában és a hitközség épületeiben. Néhány nap múlva a sátoraljaújhelyi gettóba szállították őket, ahonnan május 22én és 25én kerültek az auschwitzi megsemmisítő táborba.
A vészkorszak után mintegy 50 túlélő tért vissza Tolcsvára, akik a hitközséget újjászervezték. 1949-ben szentegylete is működött, elnöke Faragó Géza volt. Az azt követő elvándorlás nyomán azonban az 1960as évek elejére a településen egyetlen izraelita család maradt.
- in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás