Sátoraljaújhelyi járás

SÁTORALJAÚJHELY

A 18. századi Zemplén vármegye közigazgatási, valamint gazdasági, forgalmi centrumává váló településén az 1770es években alakult hitközség, majd intézményei; 1783-ban első kórháza is megalakult. A 19. század eleji tiltások ellenére mind többen jöttek, főként Galíciából Újhelyre (köztük Teitelbaum Mózes rabbi, aki a haszidizmus megszervezője lett), amely állandó viszálykodást eredményezett a régebben megtelepült, stabilabb egzisztenciájú, illetve az újonnan érkező izraeliták között. Az 1868–1869-es egyetemes gyűlésen az anyahitközség sem a neológ, sem az ortodox irányzathoz nem csatlakozott, és 1886-ban, az ortodox hitközség megalakításával egyidejűleg status quo ante alapra helyezkedett. Ám az ortodoxián belüli további ellentéteket jelzi, hogy a legkonzervatívabb, a merev elkülönülést valló képviselői szefárd imaegyesületet, később önálló hitközséget hoztak létre. Sátoraljaújhelyen tehát a zsidóság kulturális, szellemi, életmódbeli, részben szociális megosztottsága a két világháború között végletes szervezeti elkülönüléshez vezetett (saját intézményekkel és egyletekkel), amely az 1930-as évek végétől a közösség további bomlását gyorsította. Emellett az első világháború után mind többen vándoroltak el a közvetlen határ menti, periferikus helyzetbe kerülő városból, így az izraeliták száma 1910 és 1941 között 5730-ról 4160 főre apadt, a népességen belüli arányuk pedig 28,7- ről 22,6 százalékra csökkent.

Amiként más hegyaljai településeken, 1918 nyarán Sátoraljaújhelyen is zsidóellenes akciókra került sor. Július utolsó napjaiban – miközben a háborús borüzletben jelentkező túlspekuláció a sokak megélhetését biztosító borkereskedelem teljes összeomlásához vezetett, amiért e felekezet tagjait tették felelőssé – helyi és fővárosi csendőrök katonaszökevényeket keresve izraelitákat igazoltattak és hurcoltak el, illetve a zsinagógába, valamint magánházakba és üzletekbe törtek be. A tiltakozó dr. Székely Albert, a zsidó kórház orvosa ellen bűnvádi eljárást indítottak.

Ezen átmeneti időszak után azonban az 1920-as években – amiként már a dualizmus korában – az újhelyi zsidóság élénk társadalmi, kulturális és jótékonysági tevékenységet folytatott (kórházuk, iskoláik, egyesületeik működtek), a helyhatósági életben továbbra is részt vállalt. Korábban Reichard Salamon ügyvéd személyében izraelita polgármestere volt a városnak. Az ortodox szefárd közösséget leszámítva az újhelyi zsidóság sikeresen integrálódott a helyi társadalomba.

Az 1930-as évek végétől viszont számos lengyelországi, majd szlovákiai zsidó menekült Újhelyre, akik az izolációt hirdető szefárd hitközség bázisát és befolyását növelték, s ez a közhangulat megváltozását, a keresztény népesség ellenszenvét váltotta ki. A hatóságok internálással fenyegetve megtiltották, hogy bárki befogadja őket, s közülük mintegy 90 személyt 1941 augusztusában Kamenyec-Podolszkijba hurcoltak, és kivégezték őket. Az ellenszenvet fokozta az egyre inkább eldurvuló antiszemita propaganda, míg az átalakuló és radikálisan jobboldalivá váló közigazgatás a zsidótörvényeket helyi diszkriminációs rendeletekkel egészítette ki, és következetes szigorral hajtotta végre. Az 1940-es évek elejétől egy sor vállalatot vettek zár alá, izraelita tulajdonú szállodát és vendéglőt adtak keresztény kézbe. Ugyanakkor a romló ellátás következtében több kereskedőt üzletük szombati nyitva tartására köteleztek, ami „vallásuk rendelkezései folytán reájuk nézve elháríthatatlan akadályt jelent”. A zsidó testületek működését felfüggesztették. A Sátoraljaújhelyi Kereskedelmi Társulatból a keresztény tagok már korábban kiléptek, s az ugyancsak éles antiszemita propagandát kifejtő Baross Szövetség helyi fiókjához csatlakoztak. A Zemplén vármegyei Kossuth kaszinó is a „zsidó jellegű” egyesületek listájára került. A város 1944. március 22i német megszállása után a zsidók számára a délutáni óráktól kijárási tilalmat rendeltek el, a piacokon való bevásárlási időt is korlátozták, valamint pénzbírságot róttak ki rájuk, s a teljesítés biztosítékául a vagyonosabb izraeliták közül túszokat szedtek.

Ezzel egyidejűleg a Gestapo emberei a helyi hatóságokkal együttműködve zsidó értelmiségieket (valamint baloldaliakat) tartóztattak le, a sárga csillagot nem viselőket internálták, ami a németek katonai jelenlétével s a fegyveres alakulatok ismétlődő felvonulásaival – az egykorú visszaemlékezők szerint – „félelmi neurózist” váltott ki.

A zsidók koncentrálását a városban alakult német bizottság, valamint a helyi közigazgatás – amelynek élén Váró Indár polgármester állt, akit a háború után a zsidósággal szembeni embertelen bánásmód miatt halálra ítéltek – és a rendőrkapitányság vezetői együttesen szervezték és irányították. A gettót a település legelhanyagoltabb részén, a Ronyvaparti cigánytelepen és környékén – a Rákóczi, a Virág, a Sziget, a Vörösmarty, a Zárda, a Mészáros, a Molnár, a Széchenyi, a Folkenstein, az Apponyi, az Árpád, a Kisfaludy, a Kölcsey, a Zápolya és a Munkácsy utcák határolta területen – állították fel. A kijelölt területet szögesdróttal és deszkapalánkkal kerítettek körül, s oda április 15-től néhány nap alatt a Sátoraljaújhelyi járás településeinek izraelitáit is beszállították (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):

Alsóberecki (10; 772),
Alsómihályi (77; 1130),
Alsóregmec (5; 416),
Biste (4; 271),
Bodrogszerdahely (115; 2049),
Bodrogszög (9; 360),
Bodzásújlak (125; 1317),
Borsi (11; 1016),
Céke (48; 1309),
Csörgő(17; 595),
Felsőberecki (12; 452),
Felsőregmec (24; 421),
*Garany (608; 2036),
Gercsely (11; 625),
Gyopáros (7; 478),
Imreg (24; 637),
Karcsa (43; 2435),
Karos (4;820),
Kásó (13; 509),
Kisbári (5; 182),
Kiskázmér (4; 191),
Kiskövesd (41; 654),
Kistoronya (29; 836),
Kiszte (7; 370),
Ladamóc (104; 877),
Legenye (24; 538),
Magyarsas (35; 705),
Mikóháza (23; 646),
Nagybári (2; 424),
Nagykázmér (8; 601),
Nagykövesd (77; 1143),
Nagytoronya (19;807),
Pácin (73; 2387),
Rudabányácska(15; 983),
Sátoraljaújhely (4160; 18 427),
Széphalom (53; 848),
Szőllőske (8; 532),
Szürnyeg (44; 548),
Vilyvitány (6; 1025) és
Zemplén (33; 679).

A csendőrök által őrzött gettóban rendkívüli zsúfoltság, illetve élelmiszerhiány volt a jellemző – bár területén pékség működött, és a bezártak elvben csomagot kaphattak –, s a legalapvetőbb higiéniás feltételek is hiányoztak. Ezért az alispán egészségügyi rendszabályokat írt elő: fertőtlenítés; a rituális fürdő üzembe helyezése, hogy „a zsidó lakosság minden tagja a lehetőségekhez képest havonta egyszer tisztasági fürdőt kaphasson”; a betegek ápolása és elkülönítése céljából a még működő és nagy segítségül szolgáló izraelita kórház férőhelyeinek 80 főre bővítése és két „fiókteleppel” való kiegészítése; a zsidó negyed 12 körzetében egy-egy orvosból és ápolónőből álló egészségügyi személyzet biztosítása. Ám mindez aligha javíthatott az összezsúfolt, a rendszeres motozásokkal és bántalmazásokkal megalázott több ezer izraelita általános helyzetén, legfeljebb néhány megbetegedett vagy fertőzött ember sorsán enyhíthetett. Nem véletlen, hogy Endre László államtitkár április 24i, gettóban tett látogatását követően Sátoraljaújhely főjegyzője azt indítványozta, hogy „kívánatos volna a zsidók mielőbbi továbbszállítása és máshol való elhelyezése, mert a város keresztény lakosságára is veszéllyel jár ez az összezsúfolt állapot”.

A különböző rendszabályok teljesítéséért és a helyhatósággal való „zavartalan” együttműködésért a zsidó tanács felelt – amelynek élére Rosenberg Lajos ügyvédet, a status quo ante hitközség elnökét választották, tagjai pedig Glück Sándor, Eisenberger Sámuel, Szamet Henrik és Szofer Mór voltak –, ám sem ők, sem a másik két hitközség vezetői (Berkovics Jenő és Friedmann Ferenc) feltétlen lojalitásuk ellenére sem tudtak javítani a gettóbeliek helyzetén. Ennek érdekében talán legtöbbet az újhelyi fiatalokból toborzott, ún. kisegítő zsidó rendőrök tehettek, akik feladata a vidékről és a városból beterelt, nagyrészt idős emberek, valamint gyermekek elhelyezése volt, s akik a zsúfoltságon próbáltak enyhíteni.

Az 1944. május 16-án kezdődött, majd 22-én, 25-én és június 3-án folytatódó deportálás hasonló forgatókönyv szerint zajlott. Az összegyűjtött 3-4000 fős csoportokat előbb a status quo ante hitközség zsinagógájába vitték, ahol az utolsó értékeiket is elvették tőlük, majd csendőri felügyelettel bevagonírozták őket. Erre a sorsra jutottak a garanyi internálótábor foglyai is.

A végső elkeseredés szülte, kétségbeesett (egyéni és elszigetelt) ellenállásra csupán ebből a fázisból vannak adataink. Páran ellenszegültek a gettó elhagyásának (akiket erőszakkal hurcoltak el), valamint néhány férfi a vagonokba szállást tagadta meg (őket a csendőrök agyonlőtték).

A sátoraljaújhelyi zsidóság körülbelül 85-88 százaléka pusztult el a vészkorszak idején, s bár az ortodox és a status quo ante irányzat is tovább élt, a csonka hitközséget – a kisebb településekről beköltözőkkel együtt – 1946-ban 555 fő, míg 1949-ben már csak 360 fő alkotta.

Az 1940-es évek végén a zempléni megyeszékhelyen újabb zsidóellenes akcióra került sor. Az egyik helyi lakos tanúvallomása szerint – amit a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája jegyzőkönyvben rögzített – a rendőrök csempészés vádjával izraelitákat állítottak elő és bántalmaztak, a zsinagógát feldúlták, s „mindez a városban antiszemita hangulatot lobbantott lángra”.

Garany

A Sátoraljaújhelyi járás településére a 18. század végétől költöztek izraeliták, ám számuk és arányuk a 19. században és a két világháború között is alacsony, hitközségük pedig szervezetlen maradt. A településen 1900-ban 53 zsidó élt, akik a népesség 1,7 százalékát alkották, 1938-ban pedig 48 zsidó lakott itt, akik az összlakosság 3,6 százalékát adták. A fiókhitközség élén a vészkorszakban Groszman Ármin állt, rabbija a bodrogújlaki Glück Sámuel volt.

A település stratégiai szerepe 1938 után, a Magyarországhoz való visszacsatolását követően nőtt meg, miután határ menti fekvésének, valamint kedvező vasúti összeköttetésének köszönhetően területén Zemplén vármegye egyik legnagyobb internálótáborát hozták létre. A táborba politikai foglyok (a „megbízhatatlan elemeknek” minősülő kommunisták és egyéb baloldaliak), valamint a Lengyelországból, majd a szlovákiai deportálások megindulása után a Szlovákiából menekülő izraeliták kerültek, akiknek ellátásáról a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája, illetve a közkonyhát működtető Ortodox Népasztal próbált gondoskodni. Az internáltak száma 1941-ben meghaladta a 600 főt. Ezeket 1944 áprilisában a helyi zsidókkal együtt a sátoraljaújhelyi gettóba szállították, ahonnan valamennyiüket Auschwitzba deportálták.

A világháború után újra a Csehszlovák Köztársasághoz kerülő településen csak néhány izraelita maradt.

in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás