CSANÁD-ARAD-TORONTÁL VÁRMEGYE

A „közigazgatásilag egyelőre egyesített” (k. e. e.) vármegyét egységes területnek csak 1924. január 1-jétől tekinthetjük. A trianoni határváltoztatások következtében szétszabdalt vármegyerészeket a Horthy-korszakban egyesítették. Többnyire kisebb-nagyobb községek feküdtek a területén, amelyekben – Battonyát, Csanádpalotát és Mezőkovácsházát kivéve – a zsidók száma még a százat sem érte el soha. Az egyetlen város Makó volt, amely viszont már a 18. században nagyszámú és jelentős befolyású zsidó lakossággal számolhatott.

Csanád vármegyében a zsidók már I. (Luxemburgi) Zsigmond magyar király idején megjelentek. Az uralkodó 1421-ben ráparancsolt Csanád városára: segítse Mussel budai zsidó embert, hogy az a kölcsönöket be tudja hajtani. Ám zsidók letelepedéséről ezen a területen a 18. századig nem beszélhetünk. Ekkor Makón Stanislavich Miklós csanádi püspök, földbirtokos engedélyt adott a zsidók letelepedésére. Ennek köszönhetően zsidók a környékre is nagy számban érkeztek. A kereskedelmi élet fellendült, bár a szerb és a görög kereskedők részéről a konkurencia nagy volt. A nagyon kicsi településekre ugyan nem költöztek nagy számban, de a 19. század közepétől már lassan minden községben laktak zsidók. A lakosság jelentős részéhez hasonlóan ők is meglehetősen rossz körülmények között, szegény sorban éltek.

Az 1848–1849-es szabadságharchoz a zsidóság lelkesen csatlakozott. A zsidók magukénak érezték a magyar ügyet, de egyenjogúságra is vágytak. Azt remélték, hogy a kormányzat ezt számukra megadja. A dualizmus idején beköszöntött aranykor rájuk nézve is érvényes volt. Gazdasági tevékenységükkel az oly szegény vidék fellendülését segítették, s pénzügyi, illetve kereskedelmi pozícióikat a Horthy-korszak végéig megőrizték.

Számuk az ellenforradalom időszakáig gyors ütemben nőtt. Egyes hitközségek lélekszáma még ebben az időben is gyarapodott. Az 1924-ben létesített vármegye területén élő zsidók továbbra is döntő befolyással rendelkeztek a kereskedelem terén, s gazdasági vállalkozásaik nélkülözhetetlenek voltak. A zsidótörvények életbelépése azonban számukra gyökeres fordulatot hozott, bizonyos foglalkozási területekről gyakorlatilag kiszorultak. Ezt az is tetézte, hogy a vármegyéből sok férfit hívtak be munkaszolgálatra, és ezáltal a legtöbb család pénzkereső családfő nélkül maradt. Ezeket az árván maradt famíliákat a hitközségek próbálták segíteni.

Az 1941-es magyarországi népszámláláskor Csanád, Arad és Torontál k. e. e. vármegye öt járásában az izraeliták lélekszáma a következőképpen alakult (zárójelben az izraelita, illetve az összlakosság lélekszáma):

·         Battonyai járás (209; 32 689),

·         Eleki járás (77; 24 919),

·         Központi járás (73; 33 057),

·         Mezőkovácsházi járás (627; 31 731) és

·         Torontáli járás (41; 19 292).

1941-ben az egyetlen megyei városban, *Makón, a 35 703 lakos közül 1881 vallotta magát izraelita vallásúnak. A vármegye területén 1941-ben élő 177 391 lakos közül összesen 2908 személy mondotta magát izraelitának, így a zsidóság a vármegye népességének 1,64 százalékát tette ki.

A német megszállás után kibocsátott zsidóellenes rendeletek megjelenésével a zsidóságot ebben a térségben is teljesen kirekesztették a közéletből. A sárga csillaggal megbélyegzett emberek számára a gazdasági és társadalmi életből történő kiszorulás is véglegesnek bizonyult. A keresztény társadalom mohón vetette rá magát a zsidó vagyonra, amelynek birtokba vétele már a gettósítás előtt megindult. Zsidóktól elvett kerékpárokra, írógépekre és rádiókra már 1944 áprilisától nagy volt a kereslet, csakúgy, mint az ugyanakkor elvett üzletekre.

Csanád, Arad és Torontál vármegye az V. csendőrkerületben feküdt, következésképpen a IV. (tisztogatási) zónába került. A IV. zóna zsidótlanítása ügyében a szegedi, a pécsi és a szombathelyi csendőrkerületek parancsnokai, a nyomozó alosztályok parancsnokai és az illetékes rendőrségi vezetők 1944. április 19-én Budapesten, a belügyminisztériumban gyűltek össze. A tanácskozáson Baky László belügyi államtitkár elnökölt. A megbeszélésen a 6163/1944. B.M. VII. res. számú rendelet végrehajtásának több részletét is megtárgyalták.

A Csanád, Arad és Torontál vármegyei alispán 7979/1944. számú, 1944. május 6-án kiadott rendelete határozta meg, hogy a Központi, a Torontáli járások és a nagylaki főszolgabírói kirendeltség területén lakó zsidóknak Makó városába kell költözniük. Gyakorlatilag a „történelmi” gettó térségében kijelölt házakba május 20-ig kellett áttelepíteni őket. A járásokra vonatkozóan Ferenczy Béla alispán szóbelileg rendelte el, hogy a Battonyai, az Eleki és a Mezőkovácsházi járások zsidó lakosait Mezőkovácsházára és Magyarbánhegyesre kell költöztetni.

A zsidók gettóba szorítása rendben elindult, és 1944. május közepére valamennyi község izraelita lakosa a kijelölt helyekre került. A Mezőkovácsházi járás főszolgabírója a két kijelölt gettóról 1944 májusában az alispánnak a következő jelentést tette: „Jelentem, hogy mindkét zsidótábort a tegnapi nap folyamán megvizsgáltam, és úgy látom, hogy az első napok letargiája után mindkét táborban a zsidók megfelelően berendezkedtek, egészség intézményeiket, konyháikat megszervezték, és ezenkívül a magyarbánhegyesi táborban rendelkezésemre hozzáláttak a tábor területén lévő gazdasági udvar és kert megműveléséhez. (…) Mindkét zsidótáborban keresztény kapuőr figyel arra, hogy a zsidóság a külvilággal semmilyen formában ne érintkezzék, részükre érkező leveleket, újságokat és csomag küldeményeket (kivéve a romlandókat) egyelőre Magyarbánhegyes és Mezőkovácsháza község elöljáróságainak adattam át, valamint az általunk megírt leveleket egyelőre az említett elöljáróságok őrzik.”

A gettóba kényszerített emberek sorsa a vármegyén belül kettévált. A döntéshozók ugyanis számukra másmás gyűjtőtábort jelöltek ki. Az V. és a VI. csendőrkerületekre vonatkozó kitelepítési tervet az 1944. június 10-én tartott szegedi értekezleten véglegesítették. Ennek alapján az összegyűjtött embereket június 20-ig – majd egy módosítás szerint 24-ig – a gettókból a gyűjtőtáborokba kellett szállítani. Csanád, Arad és Torontál vármegye tekintetében a következő döntés született: a makói gettóban lévő személyeket június közepétől a szegedi gyűjtőtáborba kellett vinni; a vármegye két kisebb gettótáborából – Magyarbánhegyesről és Mezőkovácsházáról – a zsidókat ugyaneddig az időpontig a békéscsabai gyűjtőtábor területére kellett szállítani; ez alól egyedül a battonyai zsidók képeztek kivételt, akiket végül Szegedre vittek az ott létesített gyűjtőtáborba.

Június 16-tól kezdődően a zsidókat szállító vonatok elindultak Szegedre. Az először csak 2000 személy befogadására alkalmasnak ítélt ipartelepre végül több mint 8000-9000 személyt zsúfoltak össze. A gyűjtőtábor területéről 1944. június 25-től kezdődött a deportálás. A tábor lakóit három menetben indították el a német munka és haláltáborokba.

Az első szerelvény egyenesen Auschwitzba indult, és utasai közül szinte senki nem tért haza. A második szerelvény június 27-én robogott Auschwitz felé, de annak egy részét Felsőzsolcánál lekapcsolták, és munkatáborok felé irányították. A harmadik transzport, a többségében családosokkal és „prominensekkel” teli szerelvény június 28-án egyenesen az ausztriai Strasshofba ment.

A békéscsabai gettóba és bevagonírozási központba szállított zsidókat 1944. június 26-án vitték el. Az erről a helyről indult egyetlen vonatszerelvény szintén német munka- és haláltáborokban állt meg.

A vármegye zsidóságának vesztessége a délalföldi régióéhoz volt hasonló. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint 2908 izraelita mellett 142 keresztény hitű, de zsidónak minősített személy lakott a vármegyében. A holokauszt idején elpusztított zsidók száma meghaladhatta az 1900 főt. A vármegye zsidóságának vesztesége tehát megközelítőleg 62,2 százalékos lehetett.

·         In. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 366-381, Végső István