A két világháború közötti időszakban és a háborús időkben a konzervatív-arisztokrata és a zsidó vezetőség nézeteit és magatartását akár a Harmadik Birodalommal, akár a Szovjetunióval szemben bizonyos fokig a két vezetőség között az úgynevezett aranykorban kialakult politikai és gazdasági szimbiózis szabta meg. Jóllehet a konzervatív-arisztokrata vezetőség inkább hajlott arra, hogy a Harmadik Birodalomban Magyarország revizionista törekvései lehetséges kielégítésének eszközét lássa, mindkét vezetőség a német és az orosz terjeszkedéstől, ám mindenekfölött a bolsevizmustól tartott.
Már az első világháború befejeződése előtt világosan kirajzolódtak annak a jelei, hogy a két csoport közötti érdekközösség valójában korlátozott, törékeny, és elsősorban a célszerűségen alapszik. Annak dacára, hogy a magyar zsidók buzgón magukévá tették a magyar ügyet, és lelkesen elsajátították a magyar nyelvet, viszonylag kevés kivételtől eltekintve nem integrálódtak teljesen a magyar társadalomba. Asszimilációs várakozásaik végső soron meghiúsultak: társadalmi értelemben nem fogadták el őket sem az arisztokraták, illetve a dzsentrik, akik politikailag és gazdaságilag arra használták őket, hogy feudális kiváltságaikat állandósítsák, sem a szavazati jogától megfosztott és elszegényedett parasztság, amely – akárcsak az ipari munkásság nagy része – bennük gyakran az elnyomó rendszer eszközeit látta.
A keresztény-zsidó kapcsolatokat megterhelte az a tény is, hogy az országban jelentős számban voltak jelen a többnyire elszegényedett, jiddisül beszélő zsidók, akik nem asszimilálódtak – hogy a magyar nyelv elsajátításáról ne is beszéljünk –, s akiket az asszimilálódott, magyarosodott zsidóktól megkülönböztetendő, „keleti” vagy „galíciai” zsidókként becsméreltek. Ezekről a nem asszimilálódott zsidókról szinte kivétel nélkül fokozatosan az a benyomás kezdett kialakulni, hogy a kormány toleráns politikájára nem méltók. A két világháború közötti periódusban különleges visszaélések céltábláivá váltak, mivel még a Horthy Miklós államfőhöz közel álló „civilizált” antiszemiták is azt tartották róluk, hogy nemcsak különálló „biológiai fajt” alkotnak, de „ideológiai fajt” is, amely a keresztény magyarokat súlyos veszéllyel fenyegeti.
A Habsburg-birodalom összeomlásával és a Magyar Királyság megcsonkításával 1918-ban véget ért az az érdekközösség, amely a magyar uralkodó köröket és a zsidókat ideiglenesen összekötötte. A nem sokkal ezután megvalósuló, ám rövid életűnek bizonyuló kommunista diktatúra sorsdöntő hatással volt a magyar bel- és külpolitika alakulására a két világháború közötti időszakban. A Kun Béla vezette proletárdiktatúra rövid, de kíméletlen időszaka az egész nemzetben keserű emlékeket hagyott, és a magyarországi zsidókra különösen megsemmisítő hatással volt. A zsidók túlnyomó többsége ellenezte a proletárdiktatúrát. A zsidók ugyanakkor valószínűleg többet szenvedtek a lakosság többi részénél. A kommunisták kétszeresen is zaklatták őket: úgy is, mint középosztálybelieket, és úgy is, mint egy szervezett vallás követőit. Mindezek dacára a közvélemény hajlamos volt arra, hogy az elvetélt diktatúráért a zsidóság egészét hibáztassa. Ez részint azzal függött össze, hogy a Kun-kormányban több zsidó származású kommunista látványos szerepet játszott, de elsősorban mégiscsak az 1919 nyarának végén hatalomra kerülő ellenforradalmi klerikális-nacionalista erők antiszemita propagandájának és akcióinak a következménye volt. Ugyanakkor az is tény, hogy a vezető magyar politikai osztályok az elvesztett világháborúért saját felelősségükkel szembenézni képtelenek voltak, s bűnbaknak elsősorban a zsidóságot kiáltották ki.
Az új politikai hatalmat az úgynevezett „szegedi gondolat” vezérelte, az a sajátos politikai propagandaelegy, amelynek vezérfonalát a bolsevizmus elleni küzdelem, az antiszemitizmus szítása, a soviniszta nacionalizmus és a revansista revizionizmus képezte. Ez utóbbi a trianoni egyezmény területi következményeit meg nem történtté kívánta tenni. A „szegedi gondolat” mint ideológiai elegy és akcióterv az olasz fasizmus és a német nácizmus előfutára volt. Az ellenforradalmárok e gondolat jegyében a terror hullámát zúdították az országra, s ez a terror vadság és nagyságrend dolgában az őt megelőző és állítólagosan igazoló vörösterror mellett nem törpült el. Az ellenforradalmárok halálosztagai nagyon sok baloldali személlyel, köztük ipari munkásokkal és föld nélküli parasztokkal, valamint ellenzéki értelmiségiekkel is végeztek, de haragjuk elsősorban a zsidók ellen irányult; erőszakos cselekményeik több ezer áldozatot követeltek.
A nemzetet érő megaláztatás, a társadalmi földindulások és az elvesztett háború katasztrofális következményei – Magyarország történelmi területének kétharmadát, magyar népességének egyharmadát és összlakosságának háromötödét vesztette el – hatására radikalizálódott ellenforradalmárok különféle, szélsőségesen hazafias egyesületekbe szerveződtek. Ezek mindenekelőtt ama két fő kérdés – a revizionizmus és a zsidókérdés – sikeres megoldásának szentelték tevékenységüket, amelyek a két világháború közötti Magyarországot mindenekfelett foglalkoztatták. Az idő múlásával e két kérdés összefonódott, és nemcsak Magyarország belpolitikájának, de a Harmadik Birodalomhoz fűződő kapcsolatainak is az alapját képezte.
Amikor az utódállamok a területi elcsatolások nyomán a történelmi Magyarország legszámottevőbb nemzeti kisebbségeit elnyelték, az ország legsebezhetőbb kisebbségi csoportjává egyértelműen a zsidók váltak; és mivel a trianoni Magyarország alapvetően homogén állammá alakult át, a magyarság ügye szempontjából a zsidóság mint statisztikai tényező fontossága megszűnt. A megcsonkított államban idővel más célból is „visszaéltek” a zsidókkal: akárcsak valamivel később a náci Németországban, Magyarországon is őket tették meg bűnbaknak az ország legtöbb szerencsétlenségéért, a társadalmi-gazdasági viszonyok szétzilálódását beleértve.
Ebben a légkörben nem volt meglepő, hogy a fehérterrort követően Magyarország – ugyanaz az ország, ahol a zsidók alig néhány évvel korábban az „aranykor” áldásait élvezték – az első világháború utáni Európa első országaként hozott zsidóellenes törvényt. Az úgynevezett numerus clausus törvény (1920), amelynek elfogadása sértette a Népszövetség nemzeti kisebbségek védelméről szóló egyezményét, 6 százalékra – a zsidók összlakosságon belüli állítólagos hányadára – korlátozta a felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidók részarányát. Ha néhány évvel később érvényét vesztette is, ez a törvény szentesítette azt az alapelvet, amelyre utóbb sokan hivatkoztak az 1930-as évek „civilizált” antiszemitái közül, akiket fűtött a vágy, hogy a zsidókérdést „rendezett és törvényes” módon oldják meg. Ezt az elvet később Gömbös Gyula, a magyar szélsőjobboldal egyik fő képviselője öntötte szavakba: kikötötte, hogy „a zsidók semmilyen területen nem érvényesülhetnek a lakosságon belüli részarányukat meghaladó mértékben”.
A zsidó vezetők csupán a háború szerencsétlen végkifejlete okozta időleges torzulásoknak tekintették az ellenforradalmárok zsidóellenes intézkedéseit, s továbbra is hazafias álláspontra helyezkedtek. A magyar zsidók vezetői nemcsak hogy magukévá tették a revizionizmus ügyét, de tiltakoztak és elutasítottak mindennemű, Magyarország szuverén jogait sértő „külföldi” beavatkozást a zsidó közösség érdekében – a nemzetközi zsidó szervezetek fellépését is beleértve. Derűlátásuk néhány éven át fokozódott az 1920-as években, amikor a magyar kormány élén az a gróf Bethlen István állt, aki a nagybirtokosok és a pénzmágnások Magyarországát az első világháború előtt irányító konzervatív-arisztokrata csoportot képviselte. A bethleni érát egyfelől a konszolidációs belpolitika, másfelől olyan külpolitika jellemezte, amely arra irányult, hogy a nyugati hatalmak és a Népszövetség segítségével a vélt trianoni igazságtalanságokat orvosolja.
Ám Gömbös 1932 októberében történt miniszterelnöki kinevezése – ami időben a németországi náci párt látványos választási győzelmeivel egybeesett – jókora eltávolodást idézett elő a bethleni bel- és külpolitikától és attól, ahogyan a zsidókérdést Bethlen kezelte. Ez utóbbi csakhamar nemzeti rögeszmévé vált, és intenzitás dolgában gyakran a revizionizmussal vetekedett. A nácik propagandájából merítő magyar radikálisok azt terjesztették a zsidókról, hogy természetüknél fogva hazafiatlan lények, a nemzet energiáját parazita módjára szívják ki, s hajlamosak az internacionalista – vagyis bolsevik – irányzatok követésére. A propagandakampány csakhamar kibővült a zsidókérdés határozott megoldására irányuló követelésekkel. A szélsőjobboldal által felvetett korabeli javaslatok skálája a zsidók szakmai és gazdasági tevékenységének jogi úton történő korlátozásától a Magyarországról történő szervezett kitelepítésükig terjedt.
Bár a célszerűség és az ideiglenes jellegű taktikai megfontolások a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjának „felülvizsgálatára” késztették, Gömbös volt az, aki politikájával előkészítette a terepet a Magyarországra és az ott élő zsidókra lesújtó csapásra. Ő kötötte Magyarország sorsát szinte megmásíthatatlanul a náci Németországéhoz. Gömbös nemcsak azzal a bethleni politikával szakított, amely „a trianoni igazságtalanságok” orvoslását a nyugati demokráciáktól és a Népszövetségtől várta, de ő volt az is, aki Magyarország külpolitikáját összhangba hozta a náci Németországéval, s lehetővé tette a birodalom későbbi behatolását és közvetlen szerepvállalását az ország életének gyakorlatilag valamennyi területén. Ezt nagymértékben megkönnyítette az a félelmetes és potenciálisan kollaboráns hatalmi bázis, amit Gömbös a hivatali ideje alatt kiépített. Az államapparátus közigazgatási és katonai bürokráciáiba be tudta vinni a saját védenceit, és – ami talán még fontosabb volt – fiatalabb, roppant nacionalista, németbarát tisztekkel töltötte fel a katonai hierarchia felső köreit, beleértve a vezérkart is. A sajtó radikalizálódása, valamint a szélsőjobboldali politikai mozgalmak és pártok virágzása ugyancsak előrevetette a későbbi zsidóellenes túlkapások árnyékát.
A Harmadik Birodalom látványos bel- és külpolitikai sikerei az 1930-as évek végén, köztük az Ausztriát bekebelező Anschluss, aminek folytán Németország határos lett Magyarországgal, az antiszemita jobboldali erőket tovább bátorították. A nácik győzelmei ugyanakkor arra késztették az egymást követő magyar kormányokat, hogy a tengelyhatalmak mögé egyre szorosabban sorakozzanak fel. A magyar jobboldalt mind nagyobb lelkesedéssel töltötte el a gondolat, hogy a tengelyhatalmak szövetségének tevékeny tagjaként az európai „új rend” megteremtésében részt vállalhatnak, s a nácik revizionista-revansista politikájának gyümölcseit learathatják. A birodalompárti politikát különösen a németbarát vezérkar és a kormányzó Magyar Élet Pártjának jobbszárnya támogatta.
A tengelybarát politika meglehetősen gyümölcsözőnek bizonyult, s lehetővé tette, hogy revizionista törekvéseit Magyarország részint valóra váltsa. A tengelyhatalmak úgynevezett első bécsi döntése eredményeként Magyarország 1938 novemberében Csehszlovákiától visszaszerezte a Felvidéket. Csehszlovákia 1939. márciusi feldarabolását követően Magyarország bekebelezte Kárpátalját. Az 1940. augusztus 30-án hozott második bécsi döntés nyomán Romániától megszerezte Észak-Erdélyt, Jugoszlávia 1941 áprilisában elszenvedett vereségét követően pedig annektálta Délvidék területét.
Az arisztokrata-konzervatív magyar vezetők, akik immár teljesen elkötelezték magukat a náci Németországgal kötött politikai szövetség mellett, csakhamar kénytelenek voltak dűlőre jutni a belföldön egyre nagyobb befolyást élvező jobboldali radikálisokkal. Bár szinte ugyanúgy megvetették a nyilas szélsőségeseket és féltek tőlük, mint a zsidók, a kormány vezetői kénytelenek voltak őket is és a németeket is megbékíteni. A magyar „nácik” ugyanis nemcsak a zsidókérdés megoldásának szükségességéért szálltak síkra, hanem egy társadalmi forradalom előidézésének szükségességéért is, amelynek véget kellett volna vetnie a konzervatív-arisztokrata elemek öröklött kiváltságainak. E vezetők valójában áldásnak tekintették, hogy a jobboldali szélsőségesek a zsidókérdést melegen tartják, mert így a figyelem a nemzetet gyötrő súlyos szociális és mezőgazdasági gondokról részben elterelődött. Ezzel magyarázható, hogy egy sor zsidóellenes intézkedést készek voltak elfogadni. Az intézkedések pedig, 1938 és 1941 között – minden egyes területi visszacsatolással párhuzamosan – egyre drákóibbakká váltak.
Az első zsidótörvény (1938. évi XV. tc.) 1938. május 29-én lépett hatályba. A törvény 20 százalékra korlátozta a zsidók részarányát a szabadfoglalkozású pályákon, valamint a tíz személynél többet foglalkoztató pénzügyi, kereskedelmi és ipari vállalkozásokban. Az 1939. május 4-én beiktatott második zsidótörvény (1939. évi IV. tc.) jóval szigorúbb volt az elsőnél, s az említett vállalkozásokban foglalkoztatható zsidók részarányát 6 százalékra korlátozta. A törvény részletes és bonyolult vallási és „faji” meghatározással is szolgált arra nézve, hogy ki minősíthető zsidónak. A nagy keresztény egyházak képviselői, ha nem is egyforma lelkesedéssel, de a parlamentben mindkét törvényt támogatták. A keresztény egyházak vezetői ugyanakkor némiképp nyugtalankodtak a harmadik zsidótörvény (1941. évi XV. tc.), a Magyarországon valaha is elfogadott messze legarcátlanabbul rasszista törvényjavaslat miatt, amely egyházközségeik tagjainak jelentős hányadát érintette. A törvény, amely a náci Németország 1935. évi nürnbergi törvényét utánozta, 1941. augusztus 2-án lépett hatályba. Egyebek között a házasságkötést és a nemi kapcsolat létesítését tiltotta a zsidók és a nem zsidók között.
A három nagy zsidótörvényt jó néhány olyan törvényhozási lépés és kormányrendelet követte, amelyek a zsidók gazdasági jólétére megsemmisítő hatással voltak, s amelyek a közép- és alsó osztálybeli zsidókat különösen érzékenyen érintették. A szegény, akár magyar származású, akár külföldi zsidók nehéz sorsát némiképp megkönnyítette azoknak az oktatási-kulturális intézményeknek és jóléti szervezeteknek a viszonylag terebélyes hálózata, amelyeket a három legnagyobb zsidó hitközség: a neológ, az ortodox és a status quo tartott fenn, külön-külön vagy közösen.
A különböző kormányok zsidóellenes intézkedései azokon az illúziókon alapultak, amelyek az uralkodó elit tagjait a német megszállásig vezérelték. Utóbbiak azt gondolták, hogy ha olyan törvényeket fogadnak el, amelyek a zsidók gazdasági hatalmát megnyirbálják és „ártalmas” kulturális befolyásukat hatástalanítják, nemcsak hogy megbékítik a szélsőjobboldaliakat – akiknek az országot gyötrő, társadalmi és gazdasági okokban gyökerező nyugtalanság kapóra jött –, de a Harmadik Birodalomnak is kedvében járnak. Az uralkodó elit mérsékeltebb tagjai, a „civilizált” antiszemiták álláspontjukat azzal indokolták, hogy a zsidóellenes intézkedések valójában maguk a zsidók létfontosságú érdekeit védik. Ez a gondolkodás abba a szélesebb, fellegekben járó feltevésbe simult bele, hogy a Harmadik Birodalom mögé felsorakozó Magyarország anélkül is kielégítheti revizionista törekvéseit, hogy cselekvési szabadságát veszélybe sodorná.
A magyar zsidóság felső rétegeinek tagjai – a hivatalos országos vezetőséget beleértve – osztották ezeket az illúziókat. Tették ezt abban a meggyőződésben, hogy az országot irányító elit a jövőben is méltányolni fogja, hogy a zsidó közösség hosszú ideje hűségesen szolgálja a magyarságot, s ezért megóvja majd a zsidók alapvető érdekeit. Kénytelen-kelletlen fogadták el azonban a sok zsidóellenes intézkedést, amelyek „a kor szellemét” tükrözték, úgymond csak taktikai jellegű lépések voltak, s amelyekre azért volt szükség, hogy a bel- és külföldi szélsőjobboldaliak „antiszemita kampányának méregfogát kihúzzák”. A magyar zsidóság felső rétegeinek tagjai hajlottak arra is, hogy egyetértsenek a kormány vezetőinek gondolatmenetével, miszerint „a legfőbb biztosítékot az antiszemitizmussal és az intoleranciával szemben” a zsidóellenes törvények alkották. Következésképpen meg voltak győződve arról, hogy a zsidók biztonsága és jóléte az alapvetően reakciós konzervatív-arisztokrata rezsim fennmaradásával elválaszthatatlanul összekapcsolódik.
Tény, hogy amíg az arisztokrata elit volt hatalmon, a magyar zsidóság létfontosságú érdekei viszonylag csorbítatlanok maradtak – még a háború alatt is. A magyar rendszer a háború éveiben is befogadott sok ezer menekültet Lengyelországból, Szlovákiából és máshonnan, s következetesen szembeszegült a németek egyre nagyobb nyomásának, hogy a zsidókérdés végleges megoldását hajtsa végre. Mialatt Európának a nácik által ellenőrzött részein a zsidókat módszeresen semmisítették meg, Magyarország mindaddig megvédte a maga 825 000 főnyi zsidóságát (beleértve azt a mintegy 100 000 kitértet is, akik Magyarország 1941. évi faji törvénye értelmében zsidónak minősültek), amíg az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállásakor függetlenségét gyakorlatilag el nem veszítette.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy Magyarországnak ne lett volna szégyellnivalója. A magyarok által kezdeményezett akciók következtében a zsidók több mint hatvanezer hitsorsosukat vesztették el. Az áldozatok többsége olyan zsidó volt, akit munkaszolgálatra mozgósítottak. A többiek a Kamenyec-Podolszkij közelében 1941 augusztusában, illetve az Újvidéken és környékén 1942 januárjában és februárjában lezajlott vérengzések áldozatául estek. A történtek ellenére azonban a magyar zsidóság alig sejthette, hogy mi vár még rá.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham