Gömör-Kishont vármegye

Gömör-Kishont vármegye Gömör vármegye és az egykori Hont vármegye Kishont járásának egyesüléséből 1803-ban jött létre. 1882-ben Torna vármegyéből hozzácsatolták a Dernői járást, és így nyerte el 1918-ig érvényes határát. Területén a következő járások voltak: Garamvölgyi járás,

• Nagyrőcei járás,
• Rimaszécsi járás,
• Rimaszombati járás,
• Rozsnyói járás,
• Tornaljai járás.

Külön területi egységet alkotott Dobsina és környéke rendezett tanácsú város. A vármegye székhelye Rimaszombat volt.

A dualizmus korában kialakított vármegye területe és régiója már a középkorban is a magyarországi bányászat egyik központja volt. Az arany, az ezüst, a réz és a vas kitermelése, valamint a kohászat miatt ez a régió az állam számára nagyon fontos volt. Így sokáig a legfejlettebb térségek közé sorolták, bár az átlagos magyar települések közül elsősorban nagyobb városai emelkedtek ki. Az ország más területeitől eltérően a több kővár mellett a középkorban általában a lakóházak is kőből épültek. Az etnikailag és vallásilag vegyes területen a lakosság többsége iparból tartotta fenn magát. Emellett jelentős volt a térségben a mezőgazdasági tevékenység is, főként a gyümölcstermesztés.

Az újkorig a szlovák és a magyar lakosság mellett a német nemzetiség emelkedett ki. Ők jelentették a polgárságot, és az ő kezükben volt a kereskedelmi élet. Elsősorban ennek köszönhető, hogy a kereskedéssel foglalkozó egyéb nemzetiségeket a vármegye nagy részén, de kiváltképp a városokban nem engedték letelepedni. Ezt a tényt kizárólagos német dominanciával azonban nem lehet megmagyarázni. Az éppen aktuális államigazgatás sem tartotta kívánatosnak, hogy a zsidók olyan helyen jussanak pozíciókhoz, ahol gazdaságilag annyira fontos tevékenység folyik, mint a bányászat.

A dualizmus korában a vasútépítéseknek köszönhetően a kereskedelem új lendületet vett. Ehhez azonban az 1849 után betelepülő zsidóságnak az alapokat meg kellett teremtenie. Ezen időszak előtt, a 18–19. században zsidók nagyobb számban csak Putnok községben éltek, de később ők is elhagyták a vidéket. A vármegye városainak és községeinek jelentős részében országos és egyéb rendeletekre hivatkozva az izraeliták letelepedését tiltották. A dualizmus kori GömörKishont vármegyében csak négy helyen – Barka, Hárskút, Lice és Szilice községekben – éltek olyan izraeliták, akiknek az elődei az adott helységben 1840 előtt telepedtek le. Ezek a települések viszont ahhoz az egykori Dernői járáshoz tartoztak, amelyet csak 1882-ben csatoltak a vármegyéhez.

A zsidók letelepedésének akadályozása 1840 után sem változott. Gömör-Kishont azon kevés vármegyékhez tartozott, ahol a zsidók megjelenését a szabad letelepedést engedélyező törvény után sem engedélyezték. Szigorúan és több feltételnek kellett megfelelniük azoknak a zsidóknak, akik az egyes települések polgárai akartak lenni. Emiatt az izraeliták megjelenése inkább az 1849 utáni időszakra tehető, amikor letelepedésüket már császári birodalmi alkotmány is szavatolta. A vármegyei elöljáróság a letelepedni vágyók számára ennek ellenére szigorú feltételeket szabott. A rendelet kimondta, „hogy a letelepülni szándékozó izraelita becsületes életet fog folytatni uzsoráskodás nélkül, ha földet vásárol, ezt meg is műveli, vagy művelteti, ha kereskedőként telepedik le, nagyban fog kereskedelemmel foglalkozni és nem lesz házaló, szatócs vagy kofáskodó. Ezenfelül le kellett tennie 1000 forintot (4 százalékos kamattal) megyei építkezésekre. Ha mint bérlő akart letelepedni, itt tartózkodása a bérleti szerződés lejártával ért véget.”

Ha az adott személy ezeket a feltételeket elfogadta, számára a vármegye kormánybiztosa a következő szövegezésű engedélyt bocsátotta ki:

„Én Gömör megye kormánybiztosa, adom tudtára minden illetőnek, hogy midőn alól írt helyen, napon és évben a kormányzást kezelvén, azon alkalommal N. N. izraelita szokott módon esedezett előttem, hogy bemutatott bizonyítványai nyomán részére hiteles alakban szerkesztendő, kormányterületemen tartózkodást megengedő bizonyítványt adnák ki, mivel pedig igazságos kérelme megadandó lenne, ezennel bizonyítom, hogy birodalmi engedélyezett alkotmány és több felső rendeletek értelmében neki ezen kormányterületi tartózkodási jogát, kellő magaviseletéig ezennel megadva légyen, a közigazság úgy hozván magával.” A lassú betelepedés miatt – egykét települést leszámítva – zsidók nagy számban ezen a területen soha nem éltek.

Az 1938 után létrejött vármegye területén 1880-ban összesen 2412 (3,1 százalék) izraelita lakott. A zsidók lélekszáma csak az első világháború utáni időkben érte el a háromezres határt.

A betelepült zsidóság a kereskedelmi életet fellendítette. Elsősorban nagyobb településeken és forgalmas helységekben vetették meg a lábukat. A városokban és a nagyközségekben tevékenységi körük a terményfelvásárlás és a fakereskedés volt. A kisebb falvakban rőfös- és szatócsboltjaik mellett állatbőr-, gyapjú-, toll-, pehelyfelvásárlással is foglalkoztak. Néhány gazdasági vállalat és cég alapítása is a nevükhöz fűződik.

A hitközségek az országos átlagétól kissé eltérően többségükben ortodoxok voltak. Ez elsősorban azért volt így, mert az izraeliták zöme lengyel területekről jött. S mivel csak nagyon későn, a dualizmus korában érkeztek, az asszimilációs hajlam nem volt rájuk jellemző. A városi és a polgári élethez sem voltak hozzászokva, mivel többségük apró falvakban és községekben élt. A neológia csak a városban élőkre hatott, s azok, kevés kivételtől eltekintve meg is alapították kongresszusi hitközségeiket. Az ortodoxia miatt a keresztényekkel való viszony inkább semleges volt, mint jó. Ellentétben városi és nagyközségbeli hitsorsosaikkal, akik igen aktív társadalmi, egyesületi és társasági életet éltek, a kisebb helységekben élő izraeliták a nem zsidókkal általában csak a kereskedelem révén kerültek kapcsolatba. De gazdasági és közéleti tevékenységüknek köszönhetően több helyen, így például Putnokon és Tornalján, az adott település életében fontos szerepet játszottak.

A Rimaszécsi és a Tornaljai járások déli, délnyugati részének kivételével 1920-ban szinte az egész vármegyét a Csehszlovák Köztársasághoz csatolták. A kettéosztott vármegye magyarországi területén 1920 után körülbelül 900, az elcsatolt területeken közel 3000 izraelita személy élt. A magyar területeken maradt részeket Rimaszécsi, illetve Putnoki járás néven szervezték újjá. Előbbit Nógrád-Hont, utóbbit Borsod-Gömör-Kishont vármegyébe integrálták. A Csehszlovákiához került helységekből sok zsidó személy menekült át Putnokra, amely határvárosként és járási székhelyként is fontos kereskedelmi központtá vált.

A csehszlovák államhoz került zsidóság élete és mozgástere abban a tekintetben sokat változott, hogy egy többé-kevésbé demokratikus rendszerben saját civil érdekképviseleti mozgalmakkal és pártokkal léphetett színre. Kihasználva ezt a helyzetet, a nagyobb települések zsidósága politikai jellegű csoportokat alakított, amelyek révén a közösség érdekeit kívánta szolgálni. Elsősorban az ún. Zsidó (Nemzeti) Párt és a Zsidó Gazdasági Párt nevű szervezetek voltak jelentősek. A zsidók egy része baloldali pártokban és mozgalmakban tevékenykedett. A közéleti szerepük tehát megnőtt.

Csehszlovákiának – a többi kisantant államhoz hasonlóan – érdekében állt, hogy a zsidóságot a magyarságtól minél jobban eltávolítsa. Ezért a zsidó közösségeket az állam is segítette. Ennek hatására – például a népszámlálások alkalmával – a zsidók egy része nem magyar, hanem zsidó származásúnak vallotta magát. Ez 1921-ben a csehszlovákiai magyar nemzetiség számára még nem volt olyan súlyos veszteség, de 1930-ban a csökkenés már nagyon nagy mértékben látható volt. A zsidóságnak választania kellett a magyar nemzet és a csehszlovák állam között. Ezt a döntést sokak esetében a megélhetés határozta meg.

Erről a kettősségről az egyik felvidéki zsidó szerző így írt: „A zsidóság már kétezer esztendeje nem él önálló nemzeti életet, világszerte más nemzetek közé van beékelődve, s ez a helyzete az életösztön természetszerű parancsával utalja arra, hogy mindenhol és mindenkor a vendéglátó néphez és államhoz igazodjék, éspedig nemcsak kötelező állampolgári lojalitás korlátjai között, hanem testestül-lelkestül. Viaskodásra kereskedett a szlovákiai zsidóság lelkében egy oldalról a magyarság iránt hol szívesebb, hol kevésbé szíves, de mindenkor elviselhető és emberi vendéglátásért érzett hála, a magyar kultúra és magyar nyelv beidegzett szeretete, az iskola által belénevelt és immár vérévé húsává lett nemzeti érzés, más oldalról viszont az adott tények teremtette szükség, hogy továbbra is élnie kell ezen a területen, ahol életföltételeit verejtékes küszködéssel már úgy ahogy megalapozta, s ha itt akar élni, alkalmazkodnia kell az új impérium feltételeihez és követeléseihez.”

Számszerűleg nem mutatható ki, hányan engedtek a csehszlovák állam által nem burkolt törekvésnek, hogy eltávolodjanak a magyarságtól, de egy ilyen folyamat mindenképpen létezett. Ez egyfelől elősegítette a zsidó nemzeti azonosságtudat erősödését, másfelől viszont ürügyet szolgáltatott a magyar szélsőjobboldali mozgalmak 1938 utáni megnyilvánulásaira. A két világháború között a cionista mozgalmak is igen tevékenyek voltak, ám az egykori Gömör-Kishont vármegyében a két világháború között ezek inkább a nagyobb településeken értek el hatást.

Az 1938. november 2-i első bécsi döntésnek köszönhetően Magyarország visszakapta a Felvidék és Kárpátalja déli részét. Így az egykori Gömör-Kishont vármegye egy része is újra Magyarországé lett. De mivel a Garamvölgyi, Nagyrőcei, Rimaszombati, Rozsnyói járásokból jelentős részek maradtak csehszlovák kézen, a járásokat újjászervezték. Így jött létre a Feledi, a Putnoki, a Rozsnyói, a Tornaljai járásokból az új Gömör-Kishont vármegye. A visszacsatolási hadműveletek után a zsidók közül is sokan a régi, „békebeli”, dualizmus kori időszak visszatérésére számítottak. Csalódásukat a fokozatosan megjelenő megszorító intézkedések, a zsidótörvények és az egyre vadabb antiszemitizmus növelte. Társadalmi és gazdasági helyzetük ellehetetlenítése itt is megkezdődött. A zsidóellenesség tekintetében a közigazgatás az országos rendelkezéseknek megfelelően intézkedett. A térségben sok katonai alakulat állomásozott, és még több munkaszolgálatos egység. Így többek között a vármegyében székelt a VII. honvédhadtest alá tartozó XI. rimaszombati munkaszolgálatos zászlóalj is.

Az 1941-es magyarországi népszámlálás alapján Gömör-Kishont vármegye négy járásának izraelita vallású népességének lélekszáma a következő volt (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma):

• Feledi járás (437; 35 496),
• Putnoki járás (588; 13 486),
• Rozsnyói járás (403; 21 557) és
• Tornaljai járás (819; 22 815).

1941-ben a két megyei jogú városban a zsidók számaránya az alábbi volt:

• Rimaszombat (635; 7020) és
• Rozsnyó (388; 6832).

A vármegyében 1944. március 19e után a német alakulatok többsége izraelita hitközségek épületeibe szállásolta be magát. A zsidóellenes rendeletözönre alapozott diszkriminatív intézkedéseket az országos gyakorlathoz hasonlóan hajtották végre. Az eseményeket a társadalom nagy része kívülről figyelte. A közigazgatás és a rendvédelem igen szigorú magatartása, továbbá a nyilasok tevékenysége miatt ez az időszak az itteni zsidók számára rendkívül nehéznek bizonyult. A városokban a rendőrség szigorúan vette a sárga csillag viselését, s a zsidó vagyon rejtegetése miatt az emberek súlyos büntetésekre számíthattak.

Gömör-Kishont vármegye a VII. miskolci csendőrkerület részét képezte, s ennek következtében a tervszerűen kidolgozott magyarországi zsidótlanítási folyamat III. zónájába esett. Az ún. észak-magyarországi zónaterületen végrehajtandó zsidókitelepítési műveleteket 1944. május 25-én a Magyar Királyi Belügyminisztériumban tárgyalták meg; az értekezletet Baky László belügyi államtitkár vezette. Ezen a megbeszélésen a német titkosszolgálat, az SD parancsnoka és a Sonderkommando vezetői mellett valamennyi érintett vármegye főispánja, alispánja, valamint a csendőrségi és rendőrségi szervezetek parancsnokai vettek részt. Megegyeztek abban, hogy a zónaterületről a zsidók deportálására 1944. június 5-től kerül sor.

A vármegye zsidóságának gettókba tömörítése 1944. május végén kezdődött meg. A kisebb települések zsidóvá nyilvánított lakosságát a járások székhelyeire vitték. Gyűjtőhelyként általában a hitközségek székházai és az azok körül álló épületeket, illetve a nagyobb zsidó tulajdonú ingatlanokat használták. A gettósítás rendzavarás nélkül zajlott le. A legnagyobb, a legtöbb zsidót befogadó gettók Tornalján és Rimatamásfalván létesültek, de az összeköltözésre kötelezetteket Rozsnyón, Pelsőcön és Putnokon is jelentős számban gyűjtötték össze. A zsidók egy része megpróbált elmenekülni, elbújni, vagy esetleg, a határ közelségét kihasználva Szlovákiába átszökni.

A többséget összeköltöztették, és június elején megkezdték a gyűjtőtáborba szállításukat. Rimaszombat és a Feledi járás zsidó lakosságát Salgótarjánba vitték, a Rozsnyói, a Putnoki és a Tornaljai járás zsidóit Miskolcra szállították. A gyűjtőtáborbeli körülmények mindenkit megviseltek. Nagyon rossz viszonyok közé került az is, aki a borsodi, de az is, aki a nógrádi városba lett elhurcolva. Előbbi helyen több mint 21 000 zsidót zsúfoltak össze egyetlen téglagyárban. Az egyik Miskolcra került tornaljai zsidó túlélő gyűjtőtábori élményeiről ekképpen számolt be: „Itt kb. 30 000 zsidó volt összetömörítve a téglagyárban és környékén, rettenetes por és piszok között úgy, hogy amennyiben csak tehettük, a szabad ég alatt aludtunk egy réten. Itt még mindig a saját élelmünket ettük, erősen beosztva, mert semmi jel nem mutatott arra, hogy valaki is törődne kosztunkkal. Hitközségi konyha működött, kollektívé főztünk. Kellemetlen emlékeink során még megjegyzem, hogy tisztálkodási lehetőség egyáltalán nem volt itt, ki pedig nem járhattunk, és mindnyájunk számára csak egy latrina volt, ahova férfiak, nők együtt voltak kénytelenek járni. Itt már szinte állati színvonalra süllyesztettek le, és mondhatom, hogy itthoni földön sok minden keservesebben ment, kaján és vigyorgó arcok mellett, mint később kint ismeretlen környezetben.” Ehhez hasonló volt a salgótarjáni helyzet is, ahová Nógrád vármegye és környéke zsidóságát hurcolták. Itt a zsidókat egy használaton kívüli bányavállalat telepére vitték. Az ide épített ba-rakkokba és istállóba mintegy 4000 zsidóvá nyilvánított személyt helyeztek el. Helyzetükről a helyi zsidó tanács a következőket írta: „Az elköltözendő személyek 5080 év közöttiek, sokan betegek, terhes asszonyok és csecsemők, férfi családtagok mind bevonultak. A fekvőhelyek személyenként, minimális 50 centimétert számítva, 800900 személy részére elegendők. Az istállók sötétek, trágyalével átitatva, az erősen fertőzött padlásterek hősége elviselhetetlen, mozgási lehetőség kizárva.” A vármegyében élő zsidókat ilyen gyűjtőtáborokból deportálták.

Gömör-Kishont vármegye megközelítőleg 3200 fős zsidóságának nagy részét német munka- és haláltáborokban pusztították el. Az 1920 előtti Gömör-Kishont vármegyének a Tiso-féle Szlovákiánál maradt részeiből a zsidóságot már 1942-ben deportálták, rosszabb helyzetbe kerültek, és soraikból a túlélők száma sokkal kisebb volt.

A második világháború után ismét kettéválasztott vármegye zsidó túlélőinek sorsa is külön útra terelődött. Mindkét régióra igaz viszont, hogy a visszatérők többsége 1948 után elhagyta hazáját. A hitközségeket 1945 után csak nagyon kevés helyen sikerült újjászervezni. Ezt elsősorban a nagyobb helységekben tudták megvalósítani, de az alijázások minden erre irányuló erőfeszítést meghiúsítottak. A zsinagógák többsége mára már nincs meg, vagy pedig a még meglévőket nem eredeti funkciójuknak megfelelően használják.

•          in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 456-469, Végső István