Bihar vármegye

A Bihar vármegyébe telepedett legelső zsidó lakosok jelenlétére már a 15. századi okiratokban találunk utalást. Nagyvárad környékén és Gáborjánon élt Judeo Joza de Varad nunc Bude, illetve Sydo de Gaborian. 1721-ben Bihar vármegye területén összesen 70 zsidó lakost írtak össze. Számuk folytonosan növekedett: 1725– 1739 között 81-82, 1746–1748 között 252, 1767– 1769 között 286, 1785-ben 1093 (e lélekszám negyede Nagyváradon élt, további negyedrésze az Érmihályfalvi járás 10 községében), 1839–1840-ben 6270, 1869-ben 12 497, 1880-ban 21 187, 1890-ben 25 968, 1900-ban 28 978, 1910-ben 32 462, 1920-ban 29 058, 1930-ban 21 892, 1940-ben pedig 26 949.

Magyarország területén Bihar vármegyében tevékenykedett először zsidó főszolgabíró és zsidó csendőrfőkapitány, Wertheimstein Alfréd, illetve Gerő Ármin személyében. A zsidóság jelentős szerepet játszott Bihar megye gazdasági, művelődési és politikai életében. Ide kívánkozik Ágoston Péter, a kolozsvári egyetem jogászprofesszorának neve, aki az első világháború végén számottevő politikai szerepet vállalt. Előbb a nagyváradi Nemzeti Tanács elnöke, majd Bihar vármegyei kormánybiztos-főispán, 1919. február 20-tól március 20-ig a Berinkey-kormány belügyi államtitkára, majd a Tanácsköztársaság idején a mindössze öt napig, augusztus 1–6. között működő Peidl-kormány külügyinépbiztos-helyettese volt.

A két világháború között Bihar vármegye zsidó lakosai főként a nagyobb városokban és a járási székhelyeken, azaz a kereskedelem és az ipar központjaiban éltek. Az impériumváltozás után a román hatóság iskolapolitikája a zsidóság disszimilációját, a magyarságtól való elszakadását szorgalmazta. Ennek érdekében a Constantin Anghelescu miniszter nevéhez fűződő 1924-es közoktatási törvény a zsidó diákokat a magyar iskolákból kitiltotta, tanulmányaikat kizárólag román iskolákban folytathatták, vagy a zsidó felekezetek által fenntartott iskolákba járhattak, amelyek engedélyezett oktatási nyelve a román, a jiddis vagy a héber volt. Az újonnan felállított román állami középiskolák megteltek zsidó diákokkal, akik a továbbtanulásban látták érvényesülésük egyedüli esélyét. Ennek ellenére Kecskeméti Lipót a róla elnevezett nagyváradi gimnáziumban – az iskolatörvényt kijátszva – magyarul oktatta az ótestamentumi próféták tanítását.

Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint Bihar vármegye 540 727 lakosa közül 33 023 volt izraelita vallású, ami az összlakosság 6,1 százalékának felelt meg. Ugyanakkor a vármegyében mintegy hétszáz kikeresztelkedett, de a faji törvények szerint zsidónak minősülő személy élt. A zsidó közösségek lélekszámára vonatkozó legutolsó, 1944 áprilisában végzett összeírás – amelyre már csupán a hitközségek egy része tudott adatokat benyújtani – Bihar vármegye 35 hitközségében 10 083 ortodox és 4500 kongresszusi (neológ) hívet jelentett. A két szám összege 14 583 fő, ami az 1941. évben összeírt izraelita lakosságnak kevesebb mint a fele. A két lélekszám aránya viszont egyértelműen jelzi, hogy az ortodox irányzat követőinek száma a neológ hívőknek több mint kétszerese volt.

1944 áprilisának közepén Leitner Sándort, a nagyváradi zsidó tanács elnökét és hat más erdélyi zsidó tanács képviselőjét Budapestre rendelték, Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer főhadiszállására, hogy utasításokat kapjanak. A tájékoztatás semmilyen konkrét következménnyel nem járt, de a jelenlevők megbizonyosodhattak róla, hogy a gettók felállítása küszöbön áll, sőt a következő lépés valószínűleg a deportálás lesz

A kényszerlakhelyek felállításának rendeletét Hlatky Endre, Bihar vármegye főispánja nem vállalta, tiltakozásképpen inkább lemondott tisztségéről. Ugyancsak lemondott Soós István nagyváradi polgármester is, aki a gettósí-tással nem értett egyet. A nagyváradi tiltakozók között volt Schiffert Béla római katolikus püspöki helynök, Gyöngyösi István nyugalmazott táblai főügyész és Pintér István mérnök is.

Bihar megyében összesen három gettót állítottak fel: egy rövid ideig működő vidéki gettót Berettyóújfaluban, kettőt pedig Nagyváradon (egyiket a város zsidó negyedében, Nagyvárad izraelitáinak, a másikat a Mezey-féle fatelepen, a Bihar vármegye járásaiból behozott zsidók részére). Nagyváradon Jaross Andor belügyminiszter éppen a gettó rövid fennállása idején, 1944. május 17-én iktatta be Rajnay Károly főispánt. Addigra a város utcáiról már eltűntek a zsidók, a keresztény lakosság pedig az elhangzott Jaross-beszédből is fogalmat alkothatott a gettóba zárt emberek várható sorsáról: „Én ma egy új Nagyváradot láttam előttem kitárulni,...

itt van az új nacionalista Nagyvárad, amelyben nincsenek zsidók az utcákon. A nemzet vérkeringéséből el kell mozdítani minden fertőző anyagot. A zsidóság vagyona... megszűnt az ő vagyona lenni... Meg kell változzék nemcsak az utca képe, hanem az emberek gondolkodása is.” A második bécsi döntés által megállapított, Nagyváradtól Zágonig húzódó magyar–román határon több illegális átkelési hely létezett. Ezeket elsősorban a Lengyelországból és Szlovákiából Észak-Erdélybe szökött zsidók vették igény-be. Az egyik fő határátkelőhely Nagyvárad közelében volt. Annak ellenére, hogy Nagyvárad alig néhány kilométerre feküdt a határtól, a Bihar vármegyeiek közül elenyészően kevesen próbálkoztak Románián keresztül elmenekülni. Olyan esetről is tudunk, amikor a cionista Hánoár Hácioni földalatti mozgalom aktivistáinak csoportja Mezőtelegd mellett lépte át a magyar–román határt.

A gettók rövid ideig működtek, foglyaikat Auschwitzba hurcolták. Többségük elpusztult, a túlélők száma alig 10 százalékra tehető. Mózes Teréz szerint Nagyvárad és Bihar vármegye koncentrációs táborokba hurcolt vagy munkaszolgálatra besorozott zsidó lakosai közül a háború után mindössze kétezren tértek vissza.

A deportálást megszervező és végrehajtó hivatalosságokat és a zsidók ellen eljáró polgári személyeket a háború után Észak-Erdélyben is felelősségre vonták. A háborús bűnösök kivizsgálására Kolozsváron felállított népbíróság főügyésze Pollák András (Paul Andrei) nagyváradi ügyvéd volt.

A második világháborús bűnösök nürnbergi perének egyik koronatanúja volt a nagyváradi dr. Nyiszli Miklós, aki auschwitzi fogolyként a hírhedt dr. Mengele boncolóorvosa volt. A nürnbergi tárgyalások 112. napján Pajor Pál nagyváradi gyógyszerészt koronatanúként hallgatták ki Victor Capesius segesvári gyógyszerész, SS-tiszt tárgyalásán. Pajort az auschwitzi rámpán Capesius szelektálta: a férfit jobbra küldte, de Pajor felesége és 13 éves kislánya elpusztult. Pajor Pál tanúvallomását a Frankfurter Allgemeine Zeitung 1965-ben teljes terjedelmében közölte.

in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 59-96, Lővy Dániel