Még el sem ült a vihar, amelyet a Kamenyec-Podolszkijban rendezett vérfürdő kavart, máris újabb atrocitások egész sorozata rázta meg a nemzet liberális rétegeit általában és a zsidó közösséget különösen. Ezúttal arról a „hadműveletről” volt szó, amelynek keretében a Délvidéket – így nevezték Jugoszlávia magyar kézre került területét – akarták megtisztítani Tito minden korábbinál tevékenyebb partizánjaitól. A partizánok egyre merészebb akciókat hajtottak végre, mire a magyar hatóságok elhatározták, hogy „kifüstölik odúikat”.
Figyelmüket először az úgynevezett Sajkás vidékére összpontosították, Bácskának arra a részére, amely a Duna és a Tisza összefolyása által képzett háromszöget ölelte fel. 1942. január 4-én a csendőrség helyi alakulatai házról házra haladva razziáztak Zsablya községben és környékén, s eközben hat csendőr vesztette életét. A helyi közigazgatási tisztviselők és a csendőrség a helyzeten nem tudott úrrá lenni, s ezért a kormánytól kért erősítést. A minisztertanács által felhatalmazott Szombathelyi Ferenc vezérezredes és vezérkari főnök utasította a Szeged környékén állomásozó V. hadtest parancsnokát, Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot, hogy egységeivel siessen a helyi csendőrés rendőralakulatok segítségére. Feketehalmy-Czeydner hangos németbarát és vad antiszemita volt, aki elérkezettnek látta az időt, hogy a helyi partizánokat móresre tanítsa. Három gyalogsági zászlóaljat rendelt a térségbe, Deák László ezredes parancsnoksága alatt. A csendőri-rendőri alakulatokat „nemzetőrségek” erősítették, amelyek szinte kizárólag a térségben élő magyarokból és németekből álltak.
Bár Zsablyán időközben kivégeztek hat partizánt, s a rend ezzel helyreállt, a térségben ádáz harcokat vezénylő magyar tisztek úgy döntöttek, hogy megleckéztetik Zsablyát és a szomszédos településeket, így Csurogot, GyurgyevoMozsort, Sajkásgyörgyét és Titelt. A településeket körülvétették, s az ott élő emberek jó részét lemészároltatták. Mivel a vérengzésekben közreműködő tisztek jó része a zsidókat természetes ellenségének és lényegénél fogva tényleges vagy potenciális partizánnak tekintette, haragjukat nagyrészt a települések kiszolgáltatott zsidó lakosságán töltötték ki.
Feketehalmy-Czeydner hivatalos jelentésben számolt be a Sajkás térségében történtekről. Ennek alapján a magyar hatóságok január 12-én elrendelték az „átfésülési” műveletek kiterjesztését magára Újvidékre is. Az újvidéki akciók közvetlen irányítását Grassy József vezérezredesre bízták, aki január 20-án vonult be egységeivel a városba. Vele tartott a vad antiszemita hírében álló Zöldi Márton csendőr százados, aki a Szekszárdról odavezényelt csendőralakulatokat vezette. Feketehalmy-Czeydner még aznap találkozott a művelet végrehajtásával megbízott rendőr-, csendőr- és katonatisztekkel, és közölte velük, hogy a városban három napra átveszik az ellenőrzést, s ezalatt elvégzik a „tisztogatást”. Óva intette őket „a késedelmes fegyverhasználat veszélyétől”.
A rajtaütés másnap reggel vette kezdetét. A várost nyolc körzetre osztották. Az első napon mintegy 6-7 ezer „gyanús” egyént vittek a sebtében felállított „igazolóbizottságok” elé. Csaknem száz személyt őrizetbe vettek, 15-50-et pedig a lehető legrövidebb kihallgatás után agyonlőttek, és a Dunába dobtak. Január 22-én azonban az események még baljósabb irányba fordultak. A tisztogatás irányítói úgy döntöttek, hogy a lakosság „tehetősebb rétegeiből” szednek túszokat, ami természetesen a zsidók túszul ejtését jelentette. Az antiszemitizmussal már amúgy is megmérgezett katonákat Zöldi azzal is bujtogatta, hogy nagy zsákmányt helyezett kilátásba, külön adag rumot osztott szét köztük, és „tudomásukra hozta”, hogy több csendőrére rálőttek. Az állítólagos „támadást” Zöldi maga szervezte meg saját csapatai ellen, és „bizonyítékokat” is kreált oly módon, hogy bepólyált „sebesült” katonákat vonultatott fel a polgárokból és katonákból álló közönség előtt.
A „támadás” megtorlásaképpen Feketehalmy-Czeydner parancsot adott a túszok tömeges kivégzésére. Az akció kiterjedt a város több körzetére, ahol ötletszerűen végezték ki a zsidók és a szerbek csoportjait. A messze legkegyetlenebb atrocitásokra a Duna-parton került sor, az úgynevezett strandon. A gyalogmenetben kísért vagy teherautókon odaszállított áldozatokat négyes sorokba állították, s meztelenre vetkőzve kellett várniuk kivégzésükre. A szerencsétlen emberek többségét az ugródeszkáról lőtték a Dunába, amelynek jégpáncélját ágyúlövedékekkel szaggatták fel. A strandon működő kivégzőosztagot Korompay Gusztáv irányította.
Az Újvidéken és a Bácska más részein elkövetett szörnyűségekről Keresztes-Fischert többek között Deák Leó, Bács-Bodrog vármegye főispánja tájékoztatta. Január 22-én felfüggesztették ugyan a „tisztogatásokról” szóló parancsokat, ám a véres akciók, ha kisebb intenzitással is, tovább folytatódtak: Újvidéken még huszonnégy órán át, a Délvidék jó néhány egyéb területén pedig körülbelül egy héten keresztül.
A délvidéki „tisztogatásoknak” 3309 személy esett áldozatául, köztük 141 gyerek és 299 aszszony és öreg. Az áldozatok között közel 2550 szerb és körülbelül 700 zsidó volt. Egyedül Újvidéken 879 embert gyilkoltak le, köztük 53 nőt és gyereket, 90 idős személyt. Az újvidéki áldozatok sorában volt 550 zsidó, 292 szerb, 13 orosz és 11 magyar. A kormány eleinte elfogadta az eseményeknek azt a változatát, amelyet a hadsereg kreált. Az ügy csak Kállay Miklós miniszterelnökké történt kinevezése után részesült kellő figyelemben, s ekkor is nagyrészt azért, mert Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti képviselő kötötte az ebet a karóhoz. A vérfürdő újabb és alaposabb kivizsgálását követően 1943. december 14-én állították bíróság elé azt a tizenöt magas rangú tisztet, aki annak idején a „tisztogatások” végrehajtásának irányításával volt megbízva. Magyarország ekkor, a második magyar hadsereg év eleji megsemmisítő veresége és a háborúból való olasz kilépés után már javában azon iparkodott, hogy tekintélyveszteség nélkül valahogy kiválhasson a tengelyhatalmak szövetségéből. A vádlottak azt állították, hogy amit tettek, azt feletteseik közvetlen parancsára cselekedték, a bíróság azonban bűnösnek találta és hosszú börtönbüntetésekre ítélte őket. A négy fő vádlott azonban, köztük Feketehalmy-Czeydner és Zöldi Márton, hazájuk katonai becsületkódexét megsértve 1944. január 15-én a Harmadik Birodalomba szökött. Néhány hónappal később a német megszálló erőkkel tértek vissza Magyarországra, és tevékenyen részt vettek a végleges megoldás programjának végrehajtásában. A délvidéki kegyetlenkedésekben közreműködő tiszttársaik többségével együtt a háború után már nem kerülhették el letartóztatásukat, és a jugoszlávok méltó büntetést szabtak ki rájuk.
in. Randolph L. Braham, Tibori Szabó Zoltán, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, I. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010. pp. 5-92, Randolph L. Braham