Zemplén vármegye zsidó emlékezete
Tartalom: BODROGKERESZTÚR, CIGÁND, ERDŐBÉNYE, GARANY, KIRÁLYHELMEC, MÁD, MEGYASZÓ, OLASZLISZKA, RICSE, SÁROSPATAK, SÁTORALJAÚJHELY, SZERENCS, TÁLLYA, TARCAL, TISZALÚC, TOKAJ, TOLCSVA
BODROGKERESZTÚR
A Tokaji járás településére a 18. század utolsó harmadában telepedtek izraeliták, szentegyletük már az 1760-as években működött, majd oktatási intézményeik, valamint szociális, jótékonysági és ifjúsági egyletük alakult. A hitközség haszid jelleget öltött, a fiatalabb generációk tagjait viszont az első világháborút követően, amikor zsidó menekültek telepedtek át Galíciából, a cionista szövetség helyi fiókja próbálta szervezni. A faluban élő izraeliták száma az 1920-as, 1930-as években (ritka kivételként) tovább gyarapodott (1910-ben 404 személy, az össznépesség 19,3 százaléka, 1941-ben pedig 455 fő, a lakosság 20,2 százaléka); a megtelepedő családok viszont, akik a hitközség, valamint a rabbi támogatását élvezték, a helyi lakosság növekvő ellenszenvét váltották ki. A közösség világi elöljárója a vészkorszakban Seidenfeld József kereskedő, rabbija Friedmann Henrik volt.
A német megszállás után Bodrogkeresztúron a helyi közigazgatás, illetve a csendőri alakulatok különös szigorral hajtották végre a szaporodó zsidóellenes rendeleteket s készítették elő a deportálást. Az izraelitákat a helyi zsinagógában zsúfolták össze, s a lakosságot figyelmeztették (és ellenőrizték), hogy számukra semmilyen segítséget sem nyújthatnak. Az újhelyi gettóba szállításuk április 16-a és 18-a között zajlott. A zsidótörvények hatálya alól mentesítetteket, például a hadiözvegyeket sem kímélték. A belügyminiszteri rendelet által engedélyezettnél is kevesebbet, egyetlen kis kézi poggyászt vihettek magukkal. Minden egyéb értéktárgyukat elkobozták (ez körülbelül 6000 pengőt tett ki, míg az elvett 9000 pengő készpénz több mint kétharmadát az adótartozások kiegyenlítésére fordították), az otthon maradt egyéb ingóságaikat a lakosság között osztották szét, házaikat pedig ugyancsak a községbeliek foglalták el.
A bodrogkeresztúri zsidók többségét május 25-én, a harmadik transzporttal szállították az auschwitzi megsemmisítő táborba. A maradék hitközséget 1949-ben, a további elvándorlások után mindössze 63 személy alkotta.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: HM-bAZ2, 34, 57; KE-T, 100;MS, 108109, 159; MSK42, 274275; PHH;TSK1941, 192193; ZSH, 123124, 869.
CIGÁND
A Bodrogközi járás településén – amely Kis és Nagycigánd közigazgatási egyesítésével jött létre – a 19. század elején jelentek meg az első izraeliták, akik a Sennyey-birtok áruforgalmába kapcsolódtak, a további beköltözők viszont már iparűzéssel, illetve földműveléssel foglalkoztak. A hitközség az első világháború után önállósult a királyhelmecitől. A közösség 1920-ban építette zsinagógáját, emellett szentegylete, talmud-tórája, valamint 6 osztályos fiú és leányiskolája is működött. S bár az izraeliták lélekszáma a századfordulótól csökkent (1900-ban 318 fő, az összlakosság 8,8 százaléka; 1941-ben 193 fő, 3,8 százalék), integrálódásuk a felekezetileg és kulturálisan tagolt lokális társadalomba a két világháború között is folytatódott. A hitközség világi vezetője a vészkorszakban Jakobovits Tibor, rabbija – 1918 óta – Neumann Dávid volt.
A helyi zsidóság 1944 elejéig viszonylagos nyugalomban élhetett. Iparengedélyeiket nem vonták vissza, értékeiket megtarthatták, s a források szerint a településen „antiszemitizmus nem volt érzékelhető”. Koncentrálásuk viszont 1944. április közepén néhány nap alatt a legkisebb ellenállás nélkül zajlott le. Az izraelitákat a helyi zsinagóga udvarán zsúfolták össze (ahova csak csekély élelmet vihettek magukkal), majd a sátoraljaújhelyi gettóba kerültek, ahonnan május végén több transzporttal szállították őket az auschwitzi megsemmisítő táborba.
A háború után körülbelül 30 személy tért vissza Cigándra, akik Glück Jenő vezetésével a hitközség újjászervezését kísérelték meg. Ám a fiatalabbak elvándorlása következtében az 1960-as évek elejére a településen mindössze 4 izraelita maradt.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: HM-bAZ2, 57; MS, 109, 159160;MSK1, 262263; MSK83, 226227; PHH;TSK1941, 192193; ZSH, 143144.
ERDŐBÉNYE
A Tokaji járás településére a 18. század elejétől költöztek izraeliták, akik szőlő és földműveléssel, illetve kereskedéssel foglalkoztak, majd a helyi kisiparban (például a kádárok között) is helyet kaptak. Számuk a 19. század utolsó harmadáig intenzíven gyarapodott, a közösség 1900-ban 257 lelket számlált, amely a népesség 10,8 százalékát jelentette. A hitközség, amelynek szentegylete, segélyező és nőegylete, valamint elemi iskolája is működött, az 1880-as években önállósult és vált anyakönyvi kerület székhelyévé. Ezt követően viszont többen elvándoroltak a községből, a születések száma – miként a hegyaljai települések nagy részén – folyamatosan csökkent, így az izraeliták lélekszáma a két világháború között visszaesett (1930-ban 153 fő, 5,2 százalék; 1941-ben 131 fő, 4,2 százalék). A hitközség elnöke a vészkorszakban Guttmann Simon bortermelő, gondnoka Deutsch Gyula kereskedő volt.
A zsidótörvényeket követően az izraeliták még működő szociális és oktatási intézményei beszüntették működésüket; szőlőiket és pénzvagyonuk jelentős részét kisajátították. Ez csaknem 30000 pengő készpénzt és 25000 pengő egyéb értéket jelentett. 1942 áprilisában mintegy 30 fiatal férfit munkaszolgálatra kényszerítettek.
A településen maradt izraelitákat 1944 áprilisában előbb Tokajba, majd a sátoraljaújhelyi gettóba szállították. A hadiözvegyek, így például Kohn Lajosné és családja mentesítési kérelmét elutasították. A közösség auschwitzi deportálására május 22-én és 25-én került sor.
A háború után 10-12 túlélő tért vissza a településre, akik a zsinagógát a megőrzött tóratekercsekkel együtt rendbe hozták. Lakásaikat azonban – miként általában az elhagyott izraelita házakat – kifosztották, hátramaradt ingóságaikat elárverezték. A hitközség csupán ideiglenesen szerveződhetett újjá (lélekszáma 1949-ben 27 fő – adófizető csupán 9 fő –, elnöke Wassermann Lajos volt), az 1950-es évek elvándorlását követően ugyanis 1963-ra a településen mindössze 3 zsidó család maradt.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: HM-bAZ2, 34, 4951, 58; MS,109, 160; MSK1, 274275; MSK83, 230231;PHH; TSK1941, 192194; ZSH, 195, 860, 871.
GARANY
A Sátoraljaújhelyi járás településére a 18. század végétől költöztek izraeliták, ám számuk és arányuk a 19. században és a két világháború között is alacsony, hitközségük pedig szervezetlen maradt. A településen 1900-ban 53 zsidó élt, akik a népesség 1,7 százalékát alkották, 1938-ban pedig 48 zsidó lakott itt, akik az összlakosság 3,6 százalékát adták. A fiókhitközség élén a vészkorszakban Groszman Ármin állt, rabbija a bodrogújlaki Glück Sámuel volt.
A település stratégiai szerepe 1938 után, a Magyarországhoz való visszacsatolását követően nőtt meg, miután határ menti fekvésének, valamint kedvező vasúti összeköttetésének köszönhetően területén Zemplén vármegye egyik legnagyobb internálótáborát hozták létre. A táborba politikai foglyok (a „megbízhatatlan elemeknek” minősülő kommunisták és egyéb baloldaliak), valamint a Lengyelországból, majd a szlovákiai deportálások megindulása után a Szlovákiából menekülő izraeliták kerültek, akiknek ellátásáról a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája, illetve a közkonyhát működtető Ortodox Népasztal próbált gondoskodni. Az internáltak száma 1941-ben meghaladta a 600 főt. Ezeket 1944 áprilisában a helyi zsidókkal együtt a sátoraljaújhelyi gettóba szállították, ahonnan valamennyiüket Auschwitzba deportálták.
A világháború után újra a Csehszlovák Köztársasághoz kerülő településen csak néhány izraelita maradt.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: MS, 119; MSK1, 268269; MSK-108, 7475; RLBH, 102, 186, 314, 359, 943, 1148.
KIRÁLYHELMEC
A Bodrogközi járás székhelyén a 19. század elején alakult hitközség, melynek gyors megerősödését különböző intézményeinek (szentegylet, jesiva, talmud-tóra) létrejötte és templomának korai (1850 körüli) felépülése jelzi. A település a dualizmus évtizedeiben a kistérség áruforgalmi és ipari centrumává vált, sőt központi szerepköre a hatalomváltást követően, az 1920as, 1930as években tovább erősödött. Az itt élő izraeliták száma a két világháború között számottevően emelkedett: 1910-ben 571 fő, a lakosság 20,9 százaléka, 1938-ban már 916 személy, amely az össznépesség 24,1 százalékának felelt meg. A településen 1941-ben 886 személy vallotta magát izraelitának.
A zsidótörvények hatályát a visszacsatolt felvidéki területekre is kiterjesztették, s a kormány már 1939 elején elrendelte – ezen településekre vonatkozóan – a kereskedői és iparengedélyek revízióját, amelynek következtében Királyhelmecen is több izraelita vállalkozás szüntette be tevékenységét. Emellett a lakosság gazdasági, szociális helyzetének romlása (például a magasabb árak, az adók emelkedése), valamint az Egyesült Magyar Párt zsidósággal szembeni durva vádjai (megbízhatatlanság, magyarságuk feladása, illetve a magyarság elárulása) e település – miként általában a visszacsatolt határ menti falvak – közösségét az izraelitákkal szemben ellenségessé vagy közömbössé tette, így egy-egy család segítését célzó későbbi akciók egyéni és elszigetelt jelenségnek minősültek.
Az 1938as területrendezést követően a Bodrogközi járás az alábbi közösségeket foglalta magában (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):
· Ágcsernyő (48; 560),
· Bacska (14; 620),
· Battyán (45; 1196),
· Bély (90; 1087),
· Bodrogmező (24; 781),
· Bodrogszentes (100;1126),
· Bodrogszentmária (33; 599),
· Boly(45; 790),
· Cigánd (193; 5114),
· Cséke (11;281),
· Dámóc (38; 720),
· Királyhelmec(886; 3756),
· Kisdobra (11; 547),
· Kisgéres(51; 1314),
· Kisrozvágy (31; 550),
· Kistárkány (75; 1331),
· Kisújlak (12; 255),
· Láca(55; 1498),
· Lelesz (135; 2082),
· Nagygéres(67; 1430),
· Nagyrozvágy (61; 1418),
· Nagytárkány (103; 1604),
· Perbenyik (74; 1339),
· Rad (39; 549),
· Révleányvár (24; 1213),
· Ricse (185; 3441),
· Semjén (27; 777),
· Szinyér (10; 372),
· Szolnocska (3; 405),
· Szomotorvércs (127; 1345),
· Véke (12; 546),
· Zemplénagárd (112; 2034) és
· Zétény (23; 854).
1944 márciusától az újjászervezett és túlbuzgó, rátermettségét minden eszközzel bizonyítani kívánó közigazgatási apparátus Királyhelmecen különös szigorral hajtotta végre az újabb zsidóellenes rendeleteket, s néhány nap alatt az izraelitáktól 43 000 pengő készpénzt és 2 000 000 pengő értékű ingóságokat koboztak el, míg Adler Lajos orvosi berendezéseit és műszereit a város zöldkeresztes egészségházának utalták ki.
A helyi zsinagógában összezsúfolt zsidóságot április közepén vitték át az újhelyi gettóba, ahonnan május végén több transzporttal szállították őket az auschwitzi megsemmisítő táborba.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: AEK; HM-bAZ2, 3334; KE-T, 98; LZS, 3234; MSK42, 262263; MSK108,7273; ZSH, 327328; ZSL, 479-480.
MÁD
A Szerencsi járás településén már a 18. század második felében működött hitközség, néhány évtized alatt oktatási és szociális intézményei kiépültek, sőt jesivája és virágzó hitélete országosan ismertté tette, s távolabbi megyék, valamint nagyobb városok zsidóságát is vonzotta. S bár a közösség az ortodoxia egyik fő bázisa maradt, ahol a haszid befolyás erőteljesen érvényesült, a 19. század végétől az újabb generáció gyermekeit az állami iskolába adta (itt izraeliták is tanítottak), s a helyi közigazgatásban ugyancsak részt vett.
A két világháború között a fiatalabb korosztály értelmiségi és kereskedelemmel foglalkozó tagjai közül sokan elköltöztek Mádról. Az izraeliták összlétszáma 1910-ben 729 fő volt, a népesség 19,4 százaléka, 1941-ben már csak 304 fő, ez a lakosság 8,6 százalékát jelentette. A hitközségben a szélsőséges ortodoxia pozíciója erősödött, amely a közösséget zártabbá tette, s a cionizmus terjedését akadályozta. Az 1940-es évek elején Mádon mégis cionista csoport alakult, amely azonban éppen az idősebbek ellenállása miatt nem fejthetett ki aktív tevékenységet.
Ezek a változások a keresztény népesség attitűdjét is módosították. A korábbi befogadó magatartást (az izraeliták például szívesen látott tagjai voltak a helyi polgári kaszinónak) a meg nem értettség és az ellenszenv váltotta fel. Az 1930-as évek végétől felerősödő antiszemita sajtó propagandája, amely kezdetben éppen a beszivárgó, idegen és asszimilálatlan zsidók ellen irányult, az ellenszenvet tovább mélyítette. Ehhez járult az átalakuló közigazgatási apparátus és a rendőri alakulatok erélyes fellépése (a férfiak egy részét 1940-től munkaszolgálatra vitték, míg 3 családot ez év augusztusában Kamenyec-Podolszkijba szállítottak és végeztek ki, továbbiakat pedig ugyancsak az állampolgárságukat igazoló papírok hiányában kívántak kiutasítani a településről), illetve ezzel szemben a meggyengült és elöregedett közösség passzivitása, sőt a sorsukba való „fatalista beletörődés”, amely 1944 áprilisában koncentrálásuk radikálisan gyors és ellenállás nélküli végrehajtását is biztosította. Pészah ünnepe után terelték a csendőrök az izraelitákat a helyi zsinagógába, s egykét napos fogva tartás után szállították őket az újhelyi gettóba, ahonnan három transzporttal (május 16-án, 22-én és 25-én) kerültek az auschwitzi haláltáborba. Itt halt meg a közösség rabbija, Ehrenreich Mózes is.
A helyi zsidóság 10-12 százaléka (körülbelül 40 fő) élte túl a holokausztot, akik a hitközség újjászervezésével próbálkoztak. Rabbit is választottak, ám számuk az 1940-es évek második felében, majd az 1950-es években tovább csökkent. Mádon 1949-ben 28 zsidó élt.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: ALM; HM-bAZ2, 33, 59; MS, 110; MSK-42, 270271; PHH; RSPM, 99100,211215; TSK1941, 198199; ZSH, 392393, 873.
MEGYASZÓ
A Szerencsi járás településén a 18. század végén jelentek meg az első izraeliták. Az 1800as évek elején hitközség alakult, amelynek hamarosan zsinagógája, valamint iskolája is felépült. A 19. század végétől azonban számos zsidó család költözött el a faluból, az egykori szervezeti, közösségi élet hanyatlott. A településen 1910-ben 123, 1941-ben már csak 76 izraelitát írtak össze.
1941-től a férfiak többségét munkaszolgálatra kényszerítették, míg a településen maradottakat 1944. április 15én előbb a helyi zsinagógában gyűjtötték össze, majd a sátoraljaújhelyi gettóba szállították, ahonnan deportálták őket.
A vészkorszakot mindössze 9 fő élte túl, így a hitközséget a világháború után nem szervezték újjá.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: HM-bAZ2, 60; MSK42, 270-271; PHH; TSK1941, 200201.
OLASZLISZKA
A Tokaji járás településére a 19. század elejétől telepedtek izraeliták, s a bortermelés, valamint az erre épülő állandósuló forgalom eredményeként egyre többen telepedtek itt le. A közösséget 1910-ben 386 személy alkotta, akik az össznépesség 14,4 százalékát adták. A két világháború között azonban a borászati ágazat tartós visszaesésével a zsidó kereskedők közül sokan elszegényedtek (a hitközség szegényháza 1921-ben, segélyegylete 1922-ben alakult), és a községből többen elvándoroltak.
A haszidizmus öröksége viszont – amelynek Olaszliszka a 19. században egyik szellemi központjává vált – megmaradt, s a közösséget egyre zártabbá, idegenszerűbbé tette. Emellett a helyi rabbit 1925-ben pénzhamisítással vádolták meg, s bár felmentették, ez szintén a zsidóság iránti ellenszenv erősödéséhez járulhatott hozzá.
Az 1930-as évek végétől a hitközség még működő intézményei felbomlottak, szőlőit, miként az izraelita tulajdonosokét is, kisajátították. Majd több tucat férfit munkaszolgálatra kényszerítettek. A deportálás előtti koncentrációra s a sátoraljaújhelyi gettóba szállításra április közepén került sor. A néhány keresztény hitre tért zsidó sem kapott mentesítést.
A veszteségek méretét jelzi, hogy a csonka hitközséget 1949-ben mindössze 49 fő alkotta.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: HM-bAZ2, 5960; KE-T, 100;MS, 111112, 161; MSK42, 274275; TSK1941,200201; ZSH, 498-499, 874; ZSL, 660661.
RICSE
A Bodrogközi járás településére a 19. század elejétől költöztek izraeliták, majd hitközsége – amely az első világháború után önállósult – és oktatási intézményei is megalakultak. Az itt élő zsidók száma az 1920-as, 1930-as években tovább emelkedett: a közösség 1910-ben 129 tagot számlált, amely az összlakosság 6,6 százalékát jelentette, 1941-ben pedig 185 izraelitát számoltak össze, akik a népesség 5,4 százalékát alkották. A ricsei zsidók közül sokan a haszid irányzathoz tartoztak, míg a fiatalok körében a cionizmus eszméi terjedtek.
Ricsén az 1940es évek elejétől a megye legnagyobb internálótábora működött, ahová politikai foglyok, menekültek, illetve az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók kerültek (ellátásukról a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája és a protestáns vallásra tért zsidók szervezete, a Jó Pásztor Bizottság igyekezett gondoskodni), amely az antiszemita propaganda nyomán a helyi lakosság zsidóellenességét növelte. 1939-ben a faluban „szabadcsapatok” bántalmaztak és fosztottak ki izraelitákat. A táborban összegyűjtötteket Kőrösmezőre, majd a német hadsereg felvonulási területeire szállították, végül többségüket 1941. augusztus végén KamenyecPodolszkijban végezték ki.
A közösség tagjai közül 16 férfit köteleztek munkaszolgálatra, majd a település maradék zsidóságát 1944. április 15től szállították a sátoraljaújhelyi gettóba, ahonnan három transzporttal kerültek Auschwitzba.
A csonka hitközséget az 1940es évek végén – a hozzá tartozó négy településen élő zsidókkal együtt – mindössze 70 személy alkotta.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: HM-bAZ2, 60; MS, 112113, 161;MSK-42, 262263; PHH; RLBH, 85, 102, 110,198, 492, 849, 11471148; TSK1941, 200201;ZSH, 576577, 875.
SÁROSPATAK
A nagy múltú iskolavárosban már az 1780-as években működött hitközség, majd a 19. században sorra alakultak oktatási, szociális és kulturális intézményei. S bár a hitélet szigorú ortodox keretek között zajlott, sőt a haszid térnyerés után ők külön tartották istentiszteleteiket, a hitközség egysége megmaradt, az izraelita elemi népiskolában az oktatás magyar nyelven folyt, s az 1920-as évek tudósítása szerint a régi, 1848-as tradíciók alapján „a magyarok és zsidók békés egyetértésben élnek egymás mellett”.
Az izraeliták száma a dualizmus végéig ezen a településen is emelkedett (1910-ben 1033 fő, a népesség 11 százaléka), majd a két világháború között stagnálóvá vált (1941-ben 1036 fő, a lakosság 7,8 százaléka). A hitközség élén az 1940es években Szóffer Mór kereskedő állt, rabbija pedig Schwarcz Lázár volt.
1940-ben több ezer izraelita munkaszolgálatost vezényeltek Sárospatakra, akiket a helyi repülőtéren dolgoztattak. Munka és életfeltételeik kezdetben viszonylag kedvezőek voltak (hozzátartozóik látogathatták őket), amely újabb és újabb egységek ideszállításával romlott. Magyarország hadba lépését követően a munkásszázadokat Ukrajnába hurcolták.
A település a Sárospataki járás székhelye volt, amely az alábbi községeket foglalta magában (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):
· Bodroghalász (3; 635),
· Bodroghalom (21;2050),
· Bodrogolaszi (8; 1455),
· Bodrogzsadány (2; 623),
· Erdőhorváti (20; 1396),
· Hercegkút (4; 1123),
· Károlyfalva (14;624),
· Komlóska (2; 964),
· Sárospatak (1036; 13 213),
· Tiszakarád (94; 4694),
· Tolcsva (363; 2845),
· Vajdácska (60;1937),
· Vámosújfalu (40; 786) és
· Végardó (1; 1115).
A zsidótörvények és az egyéb, az izraeliták egzisztenciáját fenyegető rendeletek végrehajtása után a német megszállással mindennapossá váltak az alapvető emberi jogokat és méltóságot sértő akciók: a zsidóverések, a pajesz és szakáll levágások, a köztereken tartózkodás korlátozása. A gettósítás április közepén kezdődött, amelynek során a községi adminisztráció által összeállított jegyzékek alapján az izraelitákat előbb iskolájuk épületében gyűjtötték össze, majd egykét napos ott tartózkodás után (miközben a csendőrök értékeiket kutatták), marhavagonokba zsúfolva szállították őket a sátoraljaújheyi cigánytelepre. A hitközség – szűk lehetőségei szerint – még akkor is igyekezett tagjairól gondoskodni (a patakiak például konyhájukat a végsőkig fenntartották), ám ez alig javíthatott a gettóba tömörítettek helyzetén.
A deportáltak ingóságainak egy részét a helyi zsinagógában gyűjtötték össze, amelyet a templom berendezéseivel együtt széthurcoltak.
Az 1944. május végi, június eleji deportálásokat követően mintegy 200 fő, az elhurcoltak ötöde tért vissza Sárospatakra (a körülbelül 200 behívott munkaszolgálatos közül 20-an), akik a hitközség újjászervezését kísérelték meg, ám számuk a következő években tovább csökkent: 1949-ben már csak 162 fő.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: GHS, 711; HM-bAZ2, 2223, 31,6061; MS, 112113; MSK42, 268269; PHH;TSK1941, 206207; ZSH, 593594, 875; ZSL,766-767 .
SÁTORALJAÚJHELY
A 18. századi Zemplén vármegye közigazgatási, valamint gazdasági, forgalmi centrumává váló településén az 1770es években alakult hitközség, majd intézményei; 1783-ban első kórháza is megalakult. A 19. század eleji tiltások ellenére mind többen jöttek, főként Galíciából Újhelyre (köztük Teitelbaum Mózes rabbi, aki a haszidizmus megszervezője lett), amely állandó viszálykodást eredményezett a régebben megtelepült, stabilabb egzisztenciájú, illetve az újonnan érkező izraeliták között. Az 1868–1869-es egyetemes gyűlésen az anyahitközség sem a neológ, sem az ortodox irányzathoz nem csatlakozott, és 1886-ban, az ortodox hitközség megalakításával egyidejűleg status quo ante alapra helyezkedett. Ám az ortodoxián belüli további ellentéteket jelzi, hogy a legkonzervatívabb, a merev elkülönülést valló képviselői szefárd imaegyesületet, később önálló hitközséget hoztak létre. Sátoraljaújhelyen tehát a zsidóság kulturális, szellemi, életmódbeli, részben szociális megosztottsága a két világháború között végletes szervezeti elkülönüléshez vezetett (saját intézményekkel és egyletekkel), amely az 1930-as évek végétől a közösség további bomlását gyorsította. Emellett az első világháború után mind többen vándoroltak el a közvetlen határ menti, periferikus helyzetbe kerülő városból, így az izraeliták száma 1910 és 1941 között 5730-ról 4160 főre apadt, a népességen belüli arányuk pedig 28,7- ről 22,6 százalékra csökkent.
Amiként más hegyaljai településeken, 1918 nyarán Sátoraljaújhelyen is zsidóellenes akciókra került sor. Július utolsó napjaiban – miközben a háborús borüzletben jelentkező túlspekuláció a sokak megélhetését biztosító borkereskedelem teljes összeomlásához vezetett, amiért e felekezet tagjait tették felelőssé – helyi és fővárosi csendőrök katonaszökevényeket keresve izraelitákat igazoltattak és hurcoltak el, illetve a zsinagógába, valamint magánházakba és üzletekbe törtek be. A tiltakozó dr. Székely Albert, a zsidó kórház orvosa ellen bűnvádi eljárást indítottak.
Ezen átmeneti időszak után azonban az 1920-as években – amiként már a dualizmus korában – az újhelyi zsidóság élénk társadalmi, kulturális és jótékonysági tevékenységet folytatott (kórházuk, iskoláik, egyesületeik működtek), a helyhatósági életben továbbra is részt vállalt. Korábban Reichard Salamon ügyvéd személyében izraelita polgármestere volt a városnak. Az ortodox szefárd közösséget leszámítva az újhelyi zsidóság sikeresen integrálódott a helyi társadalomba.
Az 1930-as évek végétől viszont számos lengyelországi, majd szlovákiai zsidó menekült Újhelyre, akik az izolációt hirdető szefárd hitközség bázisát és befolyását növelték, s ez a közhangulat megváltozását, a keresztény népesség ellenszenvét váltotta ki. A hatóságok internálással fenyegetve megtiltották, hogy bárki befogadja őket, s közülük mintegy 90 személyt 1941 augusztusában Kamenyec-Podolszkijba hurcoltak, és kivégezték őket. Az ellenszenvet fokozta az egyre inkább eldurvuló antiszemita propaganda, míg az átalakuló és radikálisan jobboldalivá váló közigazgatás a zsidótörvényeket helyi diszkriminációs rendeletekkel egészítette ki, és következetes szigorral hajtotta végre. Az 1940-es évek elejétől egy sor vállalatot vettek zár alá, izraelita tulajdonú szállodát és vendéglőt adtak keresztény kézbe. Ugyanakkor a romló ellátás következtében több kereskedőt üzletük szombati nyitva tartására köteleztek, ami „vallásuk rendelkezései folytán reájuk nézve elháríthatatlan akadályt jelent”. A zsidó testületek működését felfüggesztették. A Sátoraljaújhelyi Kereskedelmi Társulatból a keresztény tagok már korábban kiléptek, s az ugyancsak éles antiszemita propagandát kifejtő Baross Szövetség helyi fiókjához csatlakoztak. A Zemplén vármegyei Kossuth kaszinó is a „zsidó jellegű” egyesületek listájára került. A város 1944. március 22i német megszállása után a zsidók számára a délutáni óráktól kijárási tilalmat rendeltek el, a piacokon való bevásárlási időt is korlátozták, valamint pénzbírságot róttak ki rájuk, s a teljesítés biztosítékául a vagyonosabb izraeliták közül túszokat szedtek.
Ezzel egyidejűleg a Gestapo emberei a helyi hatóságokkal együttműködve zsidó értelmiségieket (valamint baloldaliakat) tartóztattak le, a sárga csillagot nem viselőket internálták, ami a németek katonai jelenlétével s a fegyveres alakulatok ismétlődő felvonulásaival – az egykorú visszaemlékezők szerint – „félelmi neurózist” váltott ki.
A zsidók koncentrálását a városban alakult német bizottság, valamint a helyi közigazgatás – amelynek élén Váró Indár polgármester állt, akit a háború után a zsidósággal szembeni embertelen bánásmód miatt halálra ítéltek – és a rendőrkapitányság vezetői együttesen szervezték és irányították. A gettót a település legelhanyagoltabb részén, a Ronyvaparti cigánytelepen és környékén – a Rákóczi, a Virág, a Sziget, a Vörösmarty, a Zárda, a Mészáros, a Molnár, a Széchenyi, a Folkenstein, az Apponyi, az Árpád, a Kisfaludy, a Kölcsey, a Zápolya és a Munkácsy utcák határolta területen – állították fel. A kijelölt területet szögesdróttal és deszkapalánkkal kerítettek körül, s oda április 15-től néhány nap alatt a Sátoraljaújhelyi járás településeinek izraelitáit is beszállították (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):
· Alsóberecki (10; 772),
· Alsómihályi (77; 1130),
· Alsóregmec (5; 416),
· Biste (4; 271),
· Bodrogszerdahely (115; 2049),
· Bodrogszög (9; 360),
· Bodzásújlak (125; 1317),
· Borsi (11; 1016),
· Céke (48; 1309),
· Csörgő(17; 595),
· Felsőberecki (12; 452),
· Felsőregmec (24; 421),
· *Garany (608; 2036),
· Gercsely (11; 625),
· Gyopáros (7; 478),
· Imreg (24; 637),
· Karcsa (43; 2435),
· Karos (4;820),
· Kásó (13; 509),
· Kisbári (5; 182),
· Kiskázmér (4; 191),
· Kiskövesd (41; 654),
· Kistoronya (29; 836),
· Kiszte (7; 370),
· Ladamóc (104; 877),
· Legenye (24; 538),
· Magyarsas (35; 705),
· Mikóháza (23; 646),
· Nagybári (2; 424),
· Nagykázmér (8; 601),
· Nagykövesd (77; 1143),
· Nagytoronya (19;807),
· Pácin (73; 2387),
· Rudabányácska(15; 983),
· Sátoraljaújhely (4160; 18 427),
· Széphalom (53; 848),
· Szőllőske (8; 532),
· Szürnyeg (44; 548),
· Vilyvitány (6; 1025) és
· Zemplén (33; 679).
A csendőrök által őrzött gettóban rendkívüli zsúfoltság, illetve élelmiszerhiány volt a jellemző – bár területén pékség működött, és a bezártak elvben csomagot kaphattak –, s a legalapvetőbb higiéniás feltételek is hiányoztak. Ezért az alispán egészségügyi rendszabályokat írt elő: fertőtlenítés; a rituális fürdő üzembe helyezése, hogy „a zsidó lakosság minden tagja a lehetőségekhez képest havonta egyszer tisztasági fürdőt kaphasson”; a betegek ápolása és elkülönítése céljából a még működő és nagy segítségül szolgáló izraelita kórház férőhelyeinek 80 főre bővítése és két „fiókteleppel” való kiegészítése; a zsidó negyed 12 körzetében egy-egy orvosból és ápolónőből álló egészségügyi személyzet biztosítása. Ám mindez aligha javíthatott az összezsúfolt, a rendszeres motozásokkal és bántalmazásokkal megalázott több ezer izraelita általános helyzetén, legfeljebb néhány megbetegedett vagy fertőzött ember sorsán enyhíthetett. Nem véletlen, hogy Endre László államtitkár április 24i, gettóban tett látogatását követően Sátoraljaújhely főjegyzője azt indítványozta, hogy „kívánatos volna a zsidók mielőbbi továbbszállítása és máshol való elhelyezése, mert a város keresztény lakosságára is veszéllyel jár ez az összezsúfolt állapot”.
A különböző rendszabályok teljesítéséért és a helyhatósággal való „zavartalan” együttműködésért a zsidó tanács felelt – amelynek élére Rosenberg Lajos ügyvédet, a status quo ante hitközség elnökét választották, tagjai pedig Glück Sándor, Eisenberger Sámuel, Szamet Henrik és Szofer Mór voltak –, ám sem ők, sem a másik két hitközség vezetői (Berkovics Jenő és Friedmann Ferenc) feltétlen lojalitásuk ellenére sem tudtak javítani a gettóbeliek helyzetén. Ennek érdekében talán legtöbbet az újhelyi fiatalokból toborzott, ún. kisegítő zsidó rendőrök tehettek, akik feladata a vidékről és a városból beterelt, nagyrészt idős emberek, valamint gyermekek elhelyezése volt, s akik a zsúfoltságon próbáltak enyhíteni.
Az 1944. május 16-án kezdődött, majd 22-én, 25-én és június 3-án folytatódó deportálás hasonló forgatókönyv szerint zajlott. Az összegyűjtött 3-4000 fős csoportokat előbb a status quo ante hitközség zsinagógájába vitték, ahol az utolsó értékeiket is elvették tőlük, majd csendőri felügyelettel bevagonírozták őket. Erre a sorsra jutottak a garanyi internálótábor foglyai is.
A végső elkeseredés szülte, kétségbeesett (egyéni és elszigetelt) ellenállásra csupán ebből a fázisból vannak adataink. Páran ellenszegültek a gettó elhagyásának (akiket erőszakkal hurcoltak el), valamint néhány férfi a vagonokba szállást tagadta meg (őket a csendőrök agyonlőtték).
A sátoraljaújhelyi zsidóság körülbelül 85-88 százaléka pusztult el a vészkorszak idején, s bár az ortodox és a status quo ante irányzat is tovább élt, a csonka hitközséget – a kisebb településekről beköltözőkkel együtt – 1946-ban 555 fő, míg 1949-ben már csak 360 fő alkotta.
Az 1940-es évek végén a zempléni megyeszékhelyen újabb zsidóellenes akcióra került sor. Az egyik helyi lakos tanúvallomása szerint – amit a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája jegyzőkönyvben rögzített – a rendőrök csempészés vádjával izraelitákat állítottak elő és bántalmaztak, a zsinagógát feldúlták, s „mindez a városban antiszemita hangulatot lobbantott lángra”.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: CST-V, 259269, 297303; HM-BAZ2, 611, 2022, 23, 2930, 3435, 3639, 41-42;KE-T, 89106; LZS, 104105, 141142, 175, 408;MS, 2425, 7578, 8588, 118123, 161167; MSK-42, 276277; PHH; PJ-V, 263264; RLBH,569, 591, 886, 1083; SN, 1945.II.28, III.7; TSK-1941, 192207; ZSH, 598602, 875; ZSL, 768-769.
SZERENCS
A Szerencsi járás székhelyén a 19. század legelején alakult hitközség (első elnöke Bilitzer Jakab földbérlő volt), amely szentegyletet, jesivát, majd komaegyletet is működtetett, elemi iskolája viszont az állami iskola megnyitása után feloszlott. A település cukorgyára, uradalma, valamint közlekedési (vasúti) gócponttá fejlődése kedvező gazdasági lehetőségeket biztosított, így az izraeliták száma a 19. század végéig jelentősen emelkedett. A közösség lélekszáma 1910-ben 919 volt, amely a népesség 15,1 százalékát tette ki, de mivel a tagság létszáma a két világháború között stagnált, 1941-ben sem voltak sokkal kevesebben, s akkor 916 főt számoltak össze, akik a lakosság 12 százalékát alkották. 1918 júliusának utolsó napjaiban Szerencsen is zsidóellenes akciókra került sor: többeket letartóztattak, illetve árukészleteket és készpénzt koboztak el.
A hitközség élén 1944-ben Engel Mór borkereskedő és Lemberger Ernő anyakönyvvezető rabbi állt.
A Szerencsi járásban az 1940es évek elején a következő településeken éltek izraeliták (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):
· Alsódobsza (7; 655),
· Bekecs (88; 1990),
· Berzék (3; 943),
· Gesztely (52; 1916),
· Girincs (20; 995),
· Golop (9; 966),
· Hernádnémeti (40; 2922),
· Kesznyéten (29;1773),
· Köröm (14; 1008),
· Legyesbénye(45; 2105),
· *Mád (304; 3528),
· *Megyaszó(76; 3098),
· Mezőzombor (4; 2471),
· Monok (66; 2901),
· Ond (41; 832),
· Rátka (2;1189),
· Sajóhídvég (9; 993),
· Sóstófalva (4;341),
· Szerencs (916; 7 613);
· Taktaharkány (59; 3154),
· Taktaszada (11; 1889),
· Tállya (173; 3564),
· Tiszalúc (105; 3618)
· Újcsanálos (15; 1266).
A szerencsi zsidókat 1944 tavaszán a helyi zsinagógában és a hitközségi épületekben gyűjtötték össze. Ezt megelőzően Nemes Géza cukorgyári igazgatót az izraelita tisztviselők „visszahagyása” miatt, amely a termelés zavartalanságát célozta, internálták. 1944. június elején, a járás zsidóságának többségével együtt a szerencsieket is a miskolci téglagyári gettóba hurcolták. Deportálásukra június 14-én és 15-én került sor.
A második világháborút követő elvándorlás eredményeként a maradék szerencsi hitközséget, amelyhez 1949-ben 6 település tartozott, összesen 147 fő alkotta. Elnöke Groszmann Jenő volt.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: HM-bAZ2, 3334, 45-46; MS, 77,167168; MSK42, 272273; RLBH, 569; RSP-M, 101102, 254260; TSK1941, 192207; ZSH,649650, 876; ZSL, 844-845.
TÁLLYA
Tokaj-Hegyalja régi uradalmi településére a 18. század végén jöttek az első izraeliták. Később a nagybirtokkal elmélyülő gazdasági kapcsolatok, a szőlő és földbérletek, illetve a filoxérapusztítás után a környező falvak zsidó népességére az olcsó szőlőtelkek nagy vonzerőt gyakoroltak. Így a zsidók lélekszáma 1910-ig 282 főre, arányuk pedig 7,7 százalékra emelkedett. A hitközség intézményei megszilárdultak, elemi iskolája viszont 1903-ban megszűnt, s a zsidó gyermekek ezt követően az evangélikus iskolában tanultak. A két világháború között a zsidók száma csökkent, és sokan elszegényedtek. A településen 1941-ben 173 izraelita élt, akik a népesség 4,9 százalékát tették ki. A hitközség élén az 1940-es évek elején Nagy Ármin nyugalmazott tisztviselő, valamint Rosenbaum Miklós anyakönyvvezető rabbi állt.
Tállyáról az 1941. július 12én kelt rendelet, valamint az ezt kiegészítő titkos utasítást követően, amely „az országba az utóbbi időben beszivárgott lengyel és orosz zsidók minél nagyobb számban” való elszállítását tűzte célul, az állampolgárságukat igazoló okmányok hiányának ürügyével izraelitákat (a Trattner és a Moskovics család több tagját) hurcolták Kőrösmezőre és onnan Kamenyec-Podolszkijba, ahol augusztus végén kivégezték őket. A meggyengült és a csendőrök által megfélemlített közösség tagjait 1944. május végén szállították a miskolci téglagyár területén felállított gettóba, ahonnan június közepén deportálták őket.
A településre a vészkorszak után mintegy 30-an tértek vissza, akik bár megpróbálták a hitközséget újjászervezni, ez nem valósulhatott meg. A tagok száma tovább csökkent, s egykori épületeiket, valamint a templomot az országos iroda eladatta. Tállyán 1949-ben – a hozzá tartozó három további helységgel együtt – 21 zsidó élt.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: MS, 168169; MSK42, 272273;RLBH, 591, 663; RSPM, 5760, 8993, 268-270; TSK1941, 202203; ZSH, 692693, 876.
TARCAL
A Tokaji járás szőlő és bortermelő településére az 1720-as, 1730-as évektől költöztek izraeliták. Számuk és arányuk a környező településekről beáramlók, valamint a magas szaporulat révén a 19. században folyamatosan emelkedett (1900-ban 306 fő, az összlakosság 8 százaléka), amely a két világháború között is megőrződött (1941-ben 299 fő, 7,5 százalék). A 19. század elején megalakult és az első világháború után a bodrogkeresztúritól önállósuló hitközség zsinagógája 1860 körül épült, egyetlen tanerős népiskoláját 1901-ben alapította.
Az első világháború végén Tarcalon – több hegyaljai településhez hasonlóan – zsidóellenes akciókra került sor. 1918 nyarán a helyi csendőrök izraelitákat hurcoltak el, több magánházba és üzletbe törtek be, az árukészleteket elhordták.
A zsidótörvényeket és az egyéb diszkriminatív rendeleteket követően a helyi izraeliták iparengedélyeit bevonták, az üzleteket zár alá vették, a szőlő és földbirtokokat kisajátították, s azokra a Zempléni Közjóléti Szövetkezet pályázatokat írt ki. (A Goldmann Mórféle 3 holdas ingatlanra például 190 mázsa búzáért lehetett szert tenni.) Ezenkívül Tarcalon az izraelitáktól 18 500 pengő készpénzt és 4500 pengőnyi egyéb értéket vettek el.
A német megszállás után a hitközségi intézmények működését felfüggesztették (a hitközség elnöke Weisz Sámuel, rabbija Rosner Hermann volt), s a zsidók szabad mozgását is korlátozták. A közösséget 1944. április 15-én gyűjtötték össze a helyi zsinagógában, ahonnan a sátoraljaújhelyi gettóba kerültek. Auschwitzi deportálásukra május 16-án, az első transzporttal került sor.
A tarcali zsidóság 10 százaléka, mintegy 30 fő élte túl a háborút, akik a hitközséget újjászervezték. Vezetői 1949-ben Földes Hermann és Klein Ármin volt. 1956-ban azonban újabb zsidóellenes akciókra került sor, a zsinagógát felgyújtották, és ez az elvándorlást gyorsította. Az 1960-as évek elejére a településen így mindössze 7 izraelita maradt.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: HM-bAZ2, 34, 3940; MS, 114-115, 169; MSK1, 274275; MSK83, 230231;PHH; TSK1941, 204205; ZSH, 687688,877; ZSL, 883.
TISZALÚC
A Szerencsi járás községébe a 17. század végétől telepedtek izraeliták, akik kezdetben – a Tisza közelségét kihasználva – fakereskedéssel, majd regálé és földbérlettel, iparűzéssel, bolti kereskedéssel, valamint agrártermeléssel foglalkoztak. A Hegyalja más településeihez hasonlóan már a 18–19. században differenciált és változó foglalkozási, valamint vagyoni struktúrát alakítottak ki. E folyamattal párhuzamosan a hitközség, amely előbb a mádihoz, az 1880-as évektől pedig a szerencsihez tartozott, szociális- segélyező és oktatási intézményeit is létrehozta, zsinagógáját pedig a 19. század legvégén építette fel. Az izraeliták száma 1900-ban 159 fő, a népesség 6,2 százaléka, 1930-ban pedig 174 fő, amely az összlakosság 5 százalékát jelentette.
Az 1930-as évek végétől a zsidótörvények és az egyéb diszkriminatív rendeletek végrehajtásának körülményeit, illetve „következetességét” Tiszalúcon is a helyi – átalakuló – hatalmi-közigazgatási apparátus, továbbá a rendőri és a csendőri alakulatok jelenléte határozta meg. Az izraeliták iparengedélyeit bevonták, földjeiket kisajátították, a kereskedők tevékenységét megtiltották, és az alkalmazottakat elbocsátották. 1941 nyarától a csendőrség a településre menekült, „tisztázatlan állampolgárságú” izraelitákat internálta, akiket augusztusban Kamenyec-Podolszkij közelében végeztek ki; majd 1942 elején 20-25 férfit munkaszolgálatra hívtak be.
A településen maradt izraelitákat 1944 áprilisában, pészah ünnepe után gyűjtötték össze a zsinagóga udvarán. Onnan az újhelyi (más visszaemlékezések szerint a miskolci) gettóba kerültek, ahonnan május 22én és 25én deportálták őket.
A világháború után csupán néhány túlélő tért vissza Tiszalúcra, ám a hitközség nem alakult újjá, s az 1960-as évek elejére a településen egyetlen izraelita maradt.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: MS, 115; MSK1, 270271; MSK-83, 228229; PHH; RLBH, 569, 591, 663;TSK1941, 204205; ZSH, 711.
TOKAJ
A Tokaji járás és az egész Hegyalja központjába a 18. század közepétől telepedtek izraeliták, akik a szőlő és bortermelés, valamint az értékesítés lehetőségeit kihasználva néhány évtized alatt népes, foglalkozási szerkezetét és vagyoni helyzetét tekintve is differenciált közösséggé alakultak. Számos feljegyzés említi, hogy Krakkóból, Varsóból, Lvovból (Lemberg) és Lubinból zsidó kereskedők jártak a vidéken, és a tokaji bort forgalmazták. 1723-ban Tokajban már 8-10 zsidó lakott, 1755-ben pedig már 24 fő, akik megalakították a Chevra Kadisát.
A szőlőtermesztéssel foglalkozó zsidók száma a 20. század elején megnőtt. Ezt bizonyítja, hogy 1918 és 1930 között a tokaji hegyközség elnökévé zsidót – Neumann Albertet és Klein Lipótot – választottak. A tokaji kóser bór messze földön híres terméknek számított.
Bár Tokaj a következetes ortodoxia egyik zempléni központja maradt, elemi iskolájukban 1888 óta magyar nyelvű tanítás folyt, s a zsidóság jelentős része sikeresen asszimilálódott. Emellett az 1920-as és az 1930-as években a cionista nemzeti gondolat is befogadásra talált, sőt további terjesztésére 1931-ben ifjúsági mozgalom alakult. Ez, illetve a második világháború kezdetétől a menekültek beáramlása – amiként Hegyalja több más településén is – a zsidóságot, életmódját, mentalitását és identitását is tekintve megosztottá tette, amely nem csupán az egységes fellépést nehezítette, de a külső fenyegetettség erősödésére a közösség atomizálódását gyorsította. Eközben a cionista szervezet sem bázisát, sem szervezettségét, sem anyagi lehetőségeit tekintve nem volt abban a helyzetben, hogy hatékony védelmet vagy támogatást biztosítson.
A hitközség lélekszáma a dualizmus végéig emelkedett (1910-ben 1119 fő, 21,9 százalék), majd a két világháború között számottevően csökkent (1941-ben 816 fő, 13,8 százalék), s élén a vészkorszakban Krauszman Henrik kereskedő, valamint Jungreisz Nándor anyakönyvvezető rabbi állt.
Az első tokaji zsinagóga 1816-ban épült, amely 1890-ben leégett, s az újat 1896-ban adták át. Az épületet, amelyet a hitközség 1962-ben a tokaji Földműves Szövetkezetnek adott el, majd a bekecsi termelőszövetkezet tulajdonába került, 1999-ben felgyújtották, és jelentős kárt szenvedett. Tokajban az első zsidó temetőt a közösség 1750 körül nyithatta meg. Az új temetőbe 1871-ben temettek először, s ma már négy híres tokaji rabbi nyugszik benne.
A Tokaji járásban az 1940es évek elején az alábbi izraelita közösségek találhatók (zárójelben az izraeliták, illetve az összlakosság lélekszáma az 1941. évi népszámlálás adatai szerint):
· Bodrogkeresztúr (455; 2248),
· Bodrogkis-
· falud (13; 1160),
· Erdőbénye (131; 3116),
· Olaszliszka (283; 2993),
· Szegi (60; 515),
· Szegilong (17; 440),
· Tarcal (299; 4004)
· Tokaj (816; 5 903).
A zsidóság gazdasági lehetőségeit korlátozó törvények és rendeletek között a föld és szőlőingatlanok „átengedését” szabályozó 1942. évi XV. tc. gyors és következetes végrehajtásának volt a legsúlyosabb következménye, mivel ezáltal számos család vesztette el egyetlen megélhetési forrását. Továbbá a nagy múltú kereskedelmi egyesület és a nőegylet is feloszlott, s ezzel az érdekképviselet és az elszegényedők segélyezésének utolsó lehetősége szűnt meg.
A keresztény lakosság zsidósággal szembeni ellenszenvét fokozta (vagy sorsa iránt még inkább közömbössé tette), hogy Tokajba mint munkaszolgálatos központba 1941 nyarától izraelita századokat vontak össze, ahonnan a behívottakat Ukrajnába szállították. Így a német megszállás után a helyi hatóságok az SS-különítmények segítségével akadály nélkül hajtották végre az újabb zsidóellenes intézkedéseket. Több jómódú izraelitát a kistarcsai internálótáborba vittek (akiket innen deportáltak), míg a településen maradottakat a helyi zsinagógában zsúfolták össze. Később kisebb gettót állítottak fel számukra, amely a hitközségi épületeket foglalta magában. A keresztény lakosságnak megengedték, hogy élelmiszerrel támogassák őket.
1944. április 7-én jelölték ki Tokajt gyűjtőtábornak, és április 16-án plakátolták ki, hogy a zsidóság jelenjen meg a gyűjtőhelyen, a zsinagógában, valamint a hitközség épületében. Onnan április 23-án több mint száz lovas fogattal szállították el a zsidóságot a bodrogkeresztúri állomásra, majd a sátoraljaújhelyi gettóba, ahonnan a második és a harmadik transzporttal – május 22-én és 25-én – kerültek Auschwitzba. Más források szerint május 16-án kerültek Kassára, majd négy transzporttal Auschwitzba.
A nagy múltú hitközség tagjainak jelentős része elpusztult. A közel 900 fős zsidóságból alig 150 túlélő maradt. Harminc tóratekercs megsemmisült, nyolc tórát pedig Mosolygó József görög katolikus lelkész mentett meg. Az első visszatérők a vallási életet újjászervezték, és 1945-ben a hitközség is újra megalakult. Az első elnök Wassermann Ernő volt, őt Binéth László követte. A közösséget 1949-ben, a környező kisebb településekről beköltözőkkel együtt 112 személy alkotta. Az utolsó hitközségi elnök Lőwy József volt, aki 1981-ben hunyt el. Tokajban 1999-ben négy zsidó élt, az egész egykori Hegyalján pedig 17.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: HM-bAZ2, 2427, 34; HS-TZS;MS, 115116, 169; MSK42, 274275; TSK1941,204205; ZI-T; ZSH, 71517, 877.
TOLCSVA
A Sárospataki járás településén már a 18. század elején éltek izraeliták. Számuk a betelepedés és a nagy népszaporulat révén az 1880-as években megközelítette az ezer főt. Ezáltal Hegyalja egyik legnépesebb, a sokrétűen tagolt lokális társadalom részévé váló (szőlő és földművelők, kereskedők, iparosok, értelmiség), illetve szociális, oktatási és kulturális intézményekkel és egyesületekkel (segély- és nőegylet, népiskola, jesiva) rendelkező közösségévé vált. A század utolsó évtizedeiben viszont többen elvándoroltak Tolcsváról, s a természetes szaporulat is visszaesett. A közösség lélekszáma 1900-ban 725 fő, az össznépesség 22,8 százaléka, 1930-ban 481 fő (15,8 százalék), 1941-ben azonban már csak 363 fő, amely az összlakosság 12,7 százalékát jelentette. Ám a még mindig nagyszámú fiatal körében az 1920as években cionista csoport alakult, amely kultúrkört, valamint színházi előadásokat is szervezett.
Az 1930-as évek végétől a zsidóellenes rendeletek közül a legkövetkezetesebben az iparengedélyek bevonását, valamint a szőlő és az egyéb birtokok kisajátítását és a keresztény igénylők közötti szétosztását hajtották végre. Ez több mint 450 személy több száz hold ingatlanát érintette, amely a vármegye más településein vagy a fővárosban lakó izraeliták helyi birtokait is magában foglalta. Emellett a tolcsvai zsidóktól – Bornemisza Miklós alispán jelentése szerint – 23 kg ékszert (órákat, gyűrűket, láncokat), továbbá 34 000 pengő készpénzt vettek át, amely az önálló megélhetés lehetőségének teljes felszámolását jelentette. A hitközség – oktatásra vagy segélyezésre fordítható – bevételei ugyancsak a minimumra csökkentek, ráadásul azoknak egy részét az országos járulékok emésztették fel.
A személyes megfélemlítést szolgálta, hogy 1941 nyarán a rendőrség a településre menekült izraelitákat internálta, akiket az év augusztusában Kamenyec-Podolszkijban végeztek ki. Az 1942-ben behívott munkaszolgálatosok többsége, 25-30 fő, Ukrajnában vesztette életét. Mindezek ellen a 30 tagú cionista csoport sem tudott hatékonyan fellépni.
A településen maradt 300 izraelitát 1944. április közepén gyűjtötték össze a zsinagógában és a hitközség épületeiben. Néhány nap múlva a sátoraljaújhelyi gettóba szállították őket, ahonnan május 22én és 25én kerültek az auschwitzi megsemmisítő táborba.
A vészkorszak után mintegy 50 túlélő tért vissza Tolcsvára, akik a hitközséget újjászervezték. 1949-ben szentegylete is működött, elnöke Faragó Géza volt. Az azt követő elvándorlás nyomán azonban az 1960as évek elejére a településen egyetlen izraelita család maradt.
· in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 1373-1391, Csíki Tamás
Források: HM-bAZ2, 34, 4244; MS, 116, 169170; MSK1, 274275; MSK83, 228229;PHH; TSK1941, 204205; ZSH, 717718,877.